Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 10. szám - Pomogáts Béla: Dsida Jenő és a katolikus költészet
az evangéliumi szellemiségével. A magyar kultúrában csak viszonylag későn, főként a Vigilia című katolikus folyóirat 1935-ös megalapítása után jelentek meg azok a társadalmi és irodalmi reformgondolatok, amelyek a nyugat-európai, először a francia, majd az angol és a német katolikus értelmiség körében valóságos szellemi „forradalmat” idéztek elő mind teológiai, mind társadalom- tudományi, mind irodalmi-művészeti értelemben, és végül, évtizedek múltán a hivatalos egyházat is elvezették a II. Vatikáni zsinat reformtörekvéseihez. Hasonló reformtörekvések jelentkeztek a protestáns egyházakban is, az erdélyi református egyház vonatkozásában például Makkai Sándor és Tavaszy Sándor munkássága következtében. A húszas és harmincas évek hazai irodalmi élete és reformértelmisége ezzel szemben a „katolikus irodalmat” és általában a keresztény eszményeket hirdető irodalmat vagy mint erősen konzervatív, a hivatalos művészetfelfogást követő szellemi képződményt, vagy mint pusztán pasztorációs célzattal készült „papi” irodalmat értelmezte, és ez rányomta bélyegét a „keresztény költészet” recepciójára is. A jelentékenyebb irodalmi műhelyek, beleértve a Nyugatot is, általában tartózkodtak attól, hogy a vallásos irodalomnak teret adjanak, minthogy ez az irodalom többnyire a politikai és művészeti konzervativizmust, nemegyszer a színvonaltalanságot képviselte. Ennek a felfogásnak és recepciónak volt dokumentuma az az eszmecsere, amely a Nyugatban zajlott le 1933 folyamán a „katolikus irodalom” fogalma körül. Az eszmecserét Illyés Gyula Katolikus költészet című tanulmánya indította el, s visszatekintve a régebbi magyar irodalomra, joggal állapította meg, hogy irodalmunk korábbi évszázadaiban igen sok jele volt a vallásos világ- szemléletnek, olyan költő azonban nem akadt, aki a húszas évek hivatalos felfogása szerint jellegzetesen katolikusnak” volna mondható. Illyés kimondottan a korszak „kanonizált” vallásos irodalomfelfogásával vitatkozott, nevezetesen azzal, amelyet a konzervatív irodalom műhelyei képviseltek. Ez abból is kitetszik, hogy a francia vallásos költészet nagy hitvallóit, istenkeresőit és megtérőit mindvégig követendő példának állította a magyar katolikus költészet elé. „Nem célunk - mondja -, hogy a francia irodalom katolikus vonásait itt elemezzük. Ez az irodalom, mely profánnak indult, legérettebb alkotásait a hit jegyében teremtette.” Illyés a régiek közül Pascalra, a tizenkilencedik századból Baudelaire-re, Verlaine-re és Rimbaud-ra hivatkozik (mint mondja róluk: „rossz katolikusok, de valamennyiök spiritus rectora kétségtelenül a kinyilatkoztatott erkölcs”), a huszadik század írói közül pedig Jammes-ot, Claudelt, Mauriacot, Cocteau-t, Max Jacobot, Reverdyt és Appollinaire-t említi. Végül aztán fólteszi a kérdést: Magyarországon vállalná-e az egyház ezeket az írókat mint katolikusokat? „Egyiket sem vállalná; Magyarországon még a hívek sem vállalnák, és itt van a különbség a francia és magyar katolikus világszemlélet között. Ott nyíltan és bátran és a maga kontójára harcol egy szellemi csoport egy eszméért, egy világszemléletért, nem csak a polgársággal, de ha kell, az egyház politikájával is szemben: a harc nemes, és gyakorta győzelmet hoz.” A francia katolikus szellemi hagyományra s ezen belül a két világháború közötti katolikus (ahogy egykor nevezték: „neokatolikus”) reformmozgalmakra Illyés határozott igent mondott. Ugyanilyen kritikai határozottsággal utasította el a hivatalos magyar katolikus irodalmat:,,A látszólag oly nagy anyagból 866
