Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 10. szám - Bratka László: Micsurin, a mi csurink
Az időjáró jelentéseiből Dél-Baranyában fogtam, a terveknek megfelelően a múlt század elején, időt, talajt és helyet. A megérkezésem egészen lágy volt és kellemes. Ráadásul rögtön ez első helyi beszélgetésem során felcsillant a szemem, amikor az alábbi mondat hagyta el a Csontváry önarcképhez hasonló képpel és eres-inas kézzel felszerelt úri Tiborc néptanító száját: „Tessék nekem megmondani, ki garantálja, hogy jól gondolom?” Amire, tartalmas ellenérveit kiprovokálandó, ezt válaszoltam: >#Jaj, jó uram, a sehonnanból megyünk a sehovába, mi, sehonnai finom úriemberek, úgy, hogy ráadásul emlékeinkből és terveinknek, reményeinknek élünk. Egész életünk ennek a traumának a feldolgozására megy el.” Szavaimat válasz nélkül hagyta, és néhány nap múlva pedig, amikor a tanítólakásba betérve megláttam egy róla készült fényképet, megváltozott kialakulófélben lévő véleményem: nem az abszolút mértéket, bizonyságot kereső, hanem csak a helyhez és időhöz beteges képzetek tíz körmével-karmával kapaszkodó, percbefúlt ember ez a tanító. A képen egy töltöttgalamb-dundi, kurvás nőt tartalmazó karosszék mögött áll, csak a felsőteste látszik A felsőteste mintha inas karom-kezével a szék támlájába kapaszkodó sas lenne, aki/amely zsákmányát, a töltött- és naponta legalább egyszer újratöltendő galambot őrzi, önön látványával azt kifejezve, hogy: „Ő az enyém, és megölöm, ki hozzá kisujjal, egyetlen pillantással is közeledni mer. Csak én meríthetem lágy húsába az inasom-eresem. Azt is csak hátulról, hogy hátammal védjem őt, a tulajdonom és gyönyöröm, és feje fölött ellesve lássam, ha valaki feléje közeledik, vagy akárcsak ránéz.” A kép láttán ezt gondoltam a tanítóról: „Hah, pöndörödj le, te banális őrültmatrica - kit nem kedély, belátás, filozófia rögzít, hanem csak őrületed ragaszt jelenedre - a kilencszázas évek elejének felületéről!” Azzal, a pillanat hatása alá kerülvén, visszatértem állomáshelyemre, a jelenbe. Ámbár talán, most visszagondolva, túlhajtott, tulajdonló mániájában talán valami örök is lehetett, ha megszállottságát nem szociálisan, hanem ösztönök által inspiráltnak veszem. 847
