Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 1. szám - Bécsi Ágnes: Tündér változatok

feltételező érvelés, meggyőzés és belátás törvényeit érvényesítő nyelven beszél.

Kazinczy kora - és benne Kazinczy, Berzsenyi, Döbrentei és Kölcsey li- terátori köre - nem csupán újkori kultúránk és irodalmunk közösségformáló kultuszát alapította meg máig ható erővel, hanem annak kritikus, önmagát megismerni, megítélni és rendszerezni képes értelmét is.

Kérlelhetetlen szócsatáiban véres sebeket mértek egymásra a józan értelem nevében és az ennek elkötelezett, féltő érzelem dühével, keserűségével. De épp a Kölcsey kritikája alatt megrokkant Berzsenyi példája mutatja a legvilágosabban, hogy e csapások nem az alkotó szellemet és a morális erőt célozták és érték el a másikban, hanem a bennük magukban is ott leselkedő homályt és esendőséget: az elérttel megelégedni hajlamos inerciát.

Az értelem törvényének engedelmeskedő könyörtelenségük új, magasabb régiókba kényszerítette erőiket: a költészet filozófusaként újjászülető Berzsenyi végül korántsem ok nélkül tarthatta többre: „a kultúra legfőbb intézőjének” későn kivívott hálátlan esztétikusi szerepét annál, hogy költőként „a lé- tániás magyar világnak az ódái stílt” megmutatta - hiszen épp így, kritikusként hozhatott jobbító ítéletet” a fiatal Kölcsey erőtlen „nyekergő” verseinek „szentimentái-grimaszai” fölött -, hogy aztán évekkel később, a Zrínyi éneke szerzőjében annál meggyőzőbben ismerje föl és ismerje el az érett, nagy költőt. S ez a költő, a hajdani kritikus, végül az Akadémia filozófiai osztályának első vidéki rendes tagját temetve fogja gyászbeszédében kimondani, hogy „a való költészet, s a philosophia komoly Múzsája rokonszövetségben állanak... Berzsenyi minden kétségen túl egyike volt azoknak, kiket a való költészet szelleme élesztett.”

Csak ez a személyességen túllépni szándékozó és túllépni képes nagylelkű okosság adhatott való hitelt a Kazinczy-kör irodalmi kultuszának, s emelhette egymást,gyönyörködve” istenítő, „temjényező” és ,koszorúzó” imádatukat, valamint a „csudáltatás” fényében „kevélykedő” „dicsekvés” „örömkönnyűit” és forró „csókjait” egy határozott és világos értékrendet szabó irodalmi és kulturális kánon alapjává. Az eredendő kánon alapjává, melyhez máig minden ítéletünk viszonyul.

Ez a klasszicista kultusz emelhette klasszikus rangra az isteni szerzőt és az ő „szent” nevét - egy Berzsenyiét is -, melyben az alkotó szellem egész világa benne foglaltatik. Ez az egymás iránt s a közös tevékenység iránt érzett áhítat őrizte meg, nemegyszer bámulatos gonddal, a szerzők keze nyomát - mint Berzsenyiét Kazinczy -, a művek, levelek eredeti kéziratát. És ez hagyta ránk a ma ismert arcot: a szerző féltett gonddal készíttetett élethű, de még- inkább jellemzően lélekhű - mert ideálisan stilizált, emelkedett aurájú - portréját. „Lásdd kedveltedet lefestve, lássd, mi képben lakik ama magyar litera- túrának fényére, díszére teremtett szép lélek” - írja a Berzsenyi arcképét postázó Vitkovics annak a Kazinczynak, ki szenvedéllyel gyűjtötte kortársai festményeit, metszeteit, „büszt”-jeit, s készítette el árnyképeiket — köztük a magáét is. Ez a kor szentelte meg a költők hajlékait — amire utazásai során maga Kazinczy adta meg a példát, kinek széphalmi kúriája már életében zarándok- hellyé lett, de például 1814-ben a fiatal Wesselényi számára az lett már a „somogyi Kazinczy” niklai háza is.

91