Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 9. szám - Szentesi Zsolt: A visszafordíthatatlan pusztulás szemlélésére kárhoztatva
igenis kezdettől fogva az aggódás jellemezte a beszélőt (beszédaktusai részlegesen önigazoló/önerősítő gesztusok), s éles ellentmondás van az elsődleges és a másodlagos jelentések között: a látszólag nyugodt kijelentések illetve kérdések valójában kétségbeesett és fájdalmas, a végveszély szituáltságában fogant felkiáltások. Tamás Attila írja ennek kapcsán: „Bensőbb téren a hol köny- nyed, hol szárazon tárgyias, csak elvétve gunyorossággal színeződő szavak járulnak hozzá a kontrasztnak a fokozódásához, melyek már-már elhitetik a sorssal-helyzettel való azonosulást, és néha engednek csak felszínre valamit a beszélő torkát szorító keserűségből, az érlelődő gyűlölet hidegéből, az önmagába marás kegyetlen fájdalmából. Egyetlen szószerkezet (»bánjam-e?«) változtatás nélküli hármas szerepeltetése segít itt puritán egyszerűségű szerkezetet kialakítani. Nincs tehát ezúttal lendülő ritmus, egymásba-átjátszás, nincsenek sejtető utalások, szemet bűvölő képrendszerek, nincsenek paradox voltukkal megejtő gondolatok: egyszerű tagolású mondatok, világosan fogalmazott logikai ítéletek hangzanak el.”3'1 A lírai én a vészhelyzet elhárítását is már csak meg nem nevezett valakiktől reméli, többes szám harmadik sze- mélyű általános alanyú megfogalmazásban (megállítják), azaz erőteljesen sze- mélytelenítve. Ezzel nem csak az esetleges közbeavatkozók/segítők megléte bizonytalanodik el, de maga a cselekvés lehetősége/megtörténte is. Ráadásul még ez is kérdésessé válik a létige -hat/het képzős alakja (lehet), illetve a ’talán’ kötőszó használata következtében. Három lehetősége említődik a vég elkerülésének, ám ezek valószínűsége „lineárisan” csökken, egyre irreálisabbak- nak tekinthetőek (megállítják; szakadék felett pálya; „vak vagyok”). A beszélő ’vaksága’ egy sajátosan lefokozó öndetermináció, illetve önmaga erőteljes lefelé stilizálása, hiszen éppen ő az egyetlen látó. De még vakságát is elképzelhetőnek tartaná, hátha így nem következne be, amit egyébként (igaz, lelki szemei előtt) nyilvánvalóan lát. Egyszerre tragikus, s részben önironikus e része a szövegnek (én vagyok vak, a történések nem a vég felé tartanak). Az ’ők’ egyszerre utalhat a nyájat „elvevőkre”, de magára a csordává züllött nyáj egye- deire is. Beszéde itt is látszólag közönyösséget mutat, ám mögötte továbbra is a mérhetetlen aggódás, a cselekvésképtelenség kétségbeesett attitűdje lappang. Ugyanezt mutatja - személyes tragikumérzettel is átitatva - a hetedik sor indító mondata (,Nekem már mindegy:”). Botja ’eltört’ (az ’el’ igekötő a befejezettséget, a dolgok/történések visszafordíthatatlanságát jelzi), s így marad a cselekvés nélküli lét, a pihenés, aminek bemutatása itt (természetesen) szintúgy egyszerre ironikus, rezignáltságot sugalló, és tragikus színezetű, mint az első versszak második sorában. Ez egy kényszerű passzivitás, s a két főnévi igenév (heverni, kipihenni - szemben az esetleges ’hevernem’, ’kipihennem’ alakokkal) személytelenségével is mutatja: nem egészen sajátja e „cselekvés”, részben kényszerítve van erre. Az ’évezredek fáradalma’jelzős szintagma első tagja pedig azt idézheti fel a befogadói tudatban, hogy Saturnus isten - hiszen az ő nevében beszél a versbeni személyiség - ideje, az aranykor, a boldog béke végképp, visszahozhatatlanul elmúlt, már más időket élünk. Ez már valóban új időszámítás az embeiiség idejében; ,p huszonnegyedik óra után nem következhetik a huszonötödik, a Saturnus-idő alámerül, s új korszak órája elsőt mozdul; jobb volna a huszonötödik óra, de nincsen megállás, a meg- váltatlanság ideje jön”36. Következik a „Sötét Kor” Hamvas Béla által emlegetett ideje, amikor „nincs remény többé”38. A záró kép egyszerre groteszk, 797
