Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 9. szám - Szentesi Zsolt: A visszafordíthatatlan pusztulás szemlélésére kárhoztatva
együtt egy igen nagyfokú értékszerkezeti ellentétességet sugall, hiszen az abszolút pozitív értékképzett! istenség lassú eltűnését idézi tudatunkba. S bár ez egy folyamatos melléknévi igenév grammatikai formájában történik, vagyis az ’elveszés’ „menete” még tart, nem zárult le végérvényesen, az értékpusztulás processzusa nyilvánvaló. Saturnus lassú letűnte pedig mindazon értékek fokozatos pusztulását is jelenti, melyek a fentebbiekben röviden jelzetten hozzá kapcsolódtak: boldog békeidő, termékenység, bőség, folytonosság. Hamvas Béla, aki Weöres mindegyik monográfusa szerint igen nagy hatást gyakorolt a költőre, úgy véli, hogy ún. ’világkorszakokban’ kell gondolkodnunk az emberiség történelmét illetően, s eszerint „a most történő korszak, melynek a végét állítja [a XX. század harmincas-negyvenes éveiben - Sz.Zs.] az i. e. VI. században vette kezdetét. E kezdeten még ott vannak a nagy személyiségek, akik emlékeznek az előző világkorszakra, az egységes sors idejére, a létegységre. A bűnbeesés: az élet megkülönbözik a léttel, kiszakad a létegységből, s a végét járó világkorszaknak ez a kettősség a jellemzője; a megosztott sors, az idegen- ség.”18 Az első versszak egy - a pásztor alakját megidéző, abból kiinduló - nyugodt kijelentő mondattal indul (,Elvették nyájamat.”). A higgadtság azonban már csak a mondat elsődleges szemantikuma miatt is felkeltheti gyanúnkat: fizikális erőszakról van szó, egy tulajdontól (egy egész nyájtól) való megfosz- tatásról/megfosztottságról. A megfogalmazás személytelensége miatt (többes szám harmadik személyű általános alany használata) az „elkövetőkről” sem tudunk semmit. A további mondatok fokozzák a beszélő beletörődöttségének, már-már örömének érzetét. Am - sajátos ellentétet képezve - a beszédaktus nem a higgadt kijelentés, sokkal inkább a fojtott düh, az indulat, szinte a két- ségbeesettség, a tehetetlenség felől közelíthető meg. A beszélő közönye csak látszólagos, zaklatott feszültség húzódik meg mögötte, sőt, úgy vélem, ez egyfajta ironikus-önironikus megközelítése/felfogása a történteknek. Magának a kérdésnek a megfogalmazódása („Bánjam-e?”) jelzi: igenis bánja, csak épp képtelen bármit is cselekedni. A nálánál jóval nagyobb erők ellen nem tud mit tenni. Mindez pedig azért válhat emellett egzisztenciális- és identitásválsággal fenyegető eseménysorrá, mert a pásztornak nyája elvesztése (elvétele) foglalkozásának, (élet)hivatásának, végső soron önazonosságának elveszítését jelenti. A nyáj nélküli pásztor már nem pásztor. Erre (is) utal a második sor második mondatában szereplő ’menhely’ szó, mely nyilván megalázó léthelyszín (a kifejezés alapjelentéseiből is következően), hiszen mások által adott kegyelemkenyérre szorul. Az élet itt (látszólag) ’könnyebb’ („nincs felelősség”), de nem jobb, s különösen nem értékesebb. A következő sorokból nyilvánvalóvá válik, hogy mindez egy folyamat egyik, vagy végső állomásának tekinthető. A grammatikai szám-személy megformáltság ellentétessége a strófa egész további részére rányomja a bélyegét, ezáltal is fokozva az egyébként nyilvánvaló értékszerkezeti ellentétességet: a többes szám harmadik személy (akik cselekedtek: ’elkergettek’) áll szemben a minden esetben egyes számban és határozott névelővel megjelölt (azaz ez által is kiemelt) „elzavartakkal”. Kik voltak ezek/ők? A pap, a király, a bölcs és a költő. Közös bennük, hogy végső soron így vagy úgy, de a szellemet, az intelligenciát képviselik mindnyájan. Helyettük lettek/jöttek ugyan új valakik (jellemzően már mindegyik többes számban, a kiemelő, hangsúlyozó, s egyúttal egyedivé tevő határozott névelő 792
