Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 9. szám - Sághy Miklós: A metafora szerepe a nyelvészetben
szeretnék rámutatni azokra a nehézségekre, melyek a bemutatott elméleti keretek közt elgondolható megoldásokat érintik. Searle - jelelméleti értelemben vett — pragmatikai választ adott a metafora-megértés problémájára, melynek a lényege, hogy a kizárólag szemantikai kérdéseken túl olyan szempontokat is bevon a vizsgálatba, melyek nem függetlenek a beszélő', hallgató ismereteitől és az adott beszédhelyzettől. Törekvéseiben azonban nem tekint el attól az elméleti szemponttól, hogy olyan válaszokat adjon a kérdésekre, melyek alapján más, hasonló jelenségek is leírhatók, ill. megjósolhatok. A vizsgálat tárgyában, és részben módszerében eltér a szemantikától, ám az elméletalkotás előfeltevéseiben osztja annak alapvetéseit, vagyis fontos kategóriának tekinti a példák, és az arra épülő magyarázó szabályok egyértelműségét, és ,jóslati” képességét. Ehhez a megfeleltségi fokhoz azonban olyan (absztrakt) nyelvi egységekre volna szükség, melyek a kontextus ismerete nélkül is magyarázhatók, vagy melyek esetében a kontextushoz való viszony szabályszerűségeket mutat (pl. konvencionális közvetett [indirekt] beszédaktusok), hiszen a tipizálás, idealizálás lényege éppen a szövegkörnyezetről történő leválasztásban keresendő. Am a metaforákat, ezen belül elsősorban a poétikai metaforákat a kontextus ismerete nélkül lehetetlennek tűnik megfelelően magyarázni. Látható, a szabályalkotás lényege (legalábbis relatív) kontextusfüggetlenségben gyökerezne, ugyanakkor a metafora ellenáll azoknak a szándékoknak, melyek a kontextusról leválasztva kívánják vizsgálni. Úgy tűnik tehát, hogy a pragmatika sem mentes azoktól az elméleti előfeltevésektől, melyek megakadályozzák a metaforák lényegi jellemvonásainak megragadását, már amennyiben azt (elő)feltételezzük, hogy ezek a jellemvonások maradéktalanul megragadhatók. Mindemellett a nyelvelméletek nem tekinthetnek el ettől az előfeltevéstől, máskülönben saját tudományosságukat kérdőjeleznék meg. Összefoglalva: sem a romantikusnak, sem a klasszikusnak nevezett elméletek nem engednek abból, hogy a metaforát általánosításokon alapuló szabályokkal kíséreljék meg leírni. A klasszikus metafora-elméletek megőrzik a nyelv vizsgálatának logikai és retorikai megosztottságát, és a hangsúlyt az utóbbira vetik. E megállapítás igaznak látszik a metaforák pragmatikai vizsgálatának esetében is, hiszen a nyelv és nyelvhasználó viszonyának elemzésében elsősorban az ok-okozati magyarázatokon alapuló szabályos működésmódokra van tekintettel. Ebből következően szinte kizárólag a konvenciona- lizálódott, mindennapi metaforákat vonja be vizsgálatának terébe. A romantikus megközelítésmódok csoportjába sorolható kognitív metaforaelmélet a klasszikustól eltérő elméleti alapállásból közelíti meg a metaforák problémakörét, hiszen a nyelvet alapvetően metaforikusnak tartja, ugyanakkor elemzésének középpontjában azok a szabályszerűségek állnak, melyek alapján különböző nyelvi alakzatokat fogalmi (konceptuális) metaforákra vezethetünk vissza. És mivel e szabályszerűségek, analógiák elsősorban a mindennapi nyelv ,kövületeiben” (holt metaforáiban) érhetők tetten, ezért a kognitív metafora-elmélet - akár a klasszikus elmélet - elhanyagolja a költői metaforákat. Látható, hogy a szóban forgó vizsgálatok éles cezúrát húznak a költői és a mindennapi (konvencionalizálódott) metaforák közt, és figyelmüket elsősorban az utóbbira irányítják. Ennek oka, hogy az elméleti előfeltevéseik meghatározta keretek közt nem tudják kezelni a költői metaforák sokértelműségét 786
