Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 9. szám - Pomogáts Béla: Irodalom a hatalom szorításában
szigorú cenzurális gyakorlatot vezetett be mind a párizsi jakobinus diktatúra, mind Napóleon császári rendszere. Magyarországon 1524-ben II. Lajos hozott cenzurális intézkedéseket Luther Márton tanainak terjesztésével szemben, akkor azonban még nem működött intézményes cenzúrahivatal. Ennek létrehozására Mária Terézia uralkodása idején került sor 1753-ban, majd 1795-tól színházi cenzúra is működött. A II. Lipót uralkodása alatt a francia forradalom eszméinek terjedését megakadályozni kívánó cenzúra nevezetes intézkedése volt, hogy Batsányi János A franciaországi változásokra című híres versének szövegét 1793-ban ki kellett metszeni a kassai Magyar Museum második kötetéből. A cenzúra intézménye természetesen mindig tiltakozást váltott ki az irodalom, a tudományok és a közírás művelőinél, mondhatjuk, a cenzúra elleni küzdelem (vagy a cenzurális rendelkezések taktikus megkerülése) egyidős magával a cenzúra intézményével. A XIX. század legnagyobb politikai gondolkodói és költői, közöttük Heine, Herzen, Kossuth és Petőfi szinte állandóan harcban álltak a cenzúrahivatalokkal. A Habsburg-hatalom által felállított ilyen hivatalok ugyanakkor néha bizonyos kedélyességgel és jóindulattal működtek, számos anekdota fűződik például annak a pesti cenzornak: Reseta „bácsidnak a tevékenységéhez, aki a megcenzúrázott íróknak olykor baráti kölcsönt is adott. Az 1848-as forradalom mindenesetre eltörölte a cenzúra intézményét, a nevezetes Tizenkét pont fontos követelése volt a sajtószabadság, az 1848. XVIII. te. pedig teljesen felszámolta a cenzurális rendszert, amely aztán az önkényuralom idején hosszú éveken át ismét virágzani kezdett, és valójában csak a kiegyezéses rendszerben szűnt meg. Igaz, rejtett módon: lapbetiltással, sajtóperek formájában bizonyos mértékig ezt követően is működött. A dualista Magyarország irodalma és sajtója mindazonáltal európai nézőpontból tekintve is szabadnak volt mondható, és a korszak vége felé is csupán a világháborús cenzúra korlátozta abban, hogy nagyobb szókimondással beszéljen tapasztalatairól, törekvéseiről. Ennek ellenére a kor irodalmi és politikai életének számos képviselője, így Ady Endre, Bíró Lajos, Fényes László, Kéri Pál és Kunfi Zsigmond többször is felemelte szavát a cenzurális (vagy annak tekinthető) intézkedésekkel szemben. Az 1918-as „őszirózsás” forradalom aztán ismét elhozta a teljes sajtószabadságot, a Kun Béla-féle proletárdiktatúra viszont ismét szigorú cenzurális rendszert vezetett be, és erősen korlátozta a véleménynyilvánítás szabadságát, sőt, ahogy ezt az úgynevezett „Kassák-Kun-vita” és Kassák folyóiratának tulajdonképpeni betiltása tanúsította, korlátozta az irodalmi és művészi kifejezés szabadságát is. A Horthy Miklós nevéhez fűződő politikai rendszerben is működött cenzúra, igaz, ez nem előzetes cenzúra volt, inkább sajtópereket, illetve a rendszer bírálóival (például a népi írókkal és szociográfusokkal - közöttük Illyés Gyulával, Féja Gézával, Kovács Imrével, Sárközi Györggyel és másokkal - szemben) folytatott vitákat jelentett. A második világháború idején ismét intézményessé és szigorúvá vált az állami cenzúra, sőt a náci birodalom eszméi mellett vállalt elkötelezettség jegyében megkezdődött a zsidó származású, illetve baloldali írók könyveinek megsemmisítése is. A könyvzúzdát Kolozsvári- Borcsa Mihály, a Sztójay-kabinet sajtóügyi kormánybiztosa 1944 júniusában Kiss József egy verseskötetének megsemmisítésével indította el. A második világháború után néhány esztendőre ismét beköszöntött a saj769
