Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 7-8. szám - Bodor Béla: A kommercialitás provokációja

darabok kronológiájához, de aztán ez a feltételezés is megdől, hiszen például a szeptemberre eső A vízenjáró rendőrszakasz története cselekménye 1977-ben játszódik, míg a címadó decemberi mese visszatér a rádió feltalálásának korszakába. A sorrendet tehát vagy valami nagyon mély tartalmi szempont szabja meg, vagy a véletlen. De nem is ez a legfontosabb. Sokkal lényegesebb ennél, hogy a könyv, és nemcsak tagolásában és alcímében, hanem egyéb sajátosságaiban is, az egykori kalendáriumi irodalom hagyományához igyekszik visz- szatérni. Ez pedig olyan körülmény, ami szükségessé tesz egy rövidebb kitérőt.

A magyar művelődés történetében a kalendáriumok jelentősége kiemelkedő, megítélésük azonban legalábbis ambivalens volt, és ma is az. Évszázadokon át az úgynevezett széles néprétegek életében ezek a kevert műfajú és tematikájú írásokból szerkesztett évkönyvek jelentették a könyvet, amelyek legfrissebb kötete mellett ott sorakoznak a parasztházak mestergerendáján az elrongyolódott korábbiak: tárházai tudásnak és áltudománynak, leegyszerűsített s ezzel többnyire meg is hamisított ismereteknek a gyakorlati élet és a szellem magasabb szférái köréből. Persze egy öt évszázados múltra visszatekintő kiadványtípusról helytelen lenne sommás véleményt mondani, és ennek az írásnak nem is ez a tárgya; nyilván csak elismeréssel lehet beszélni a XVII. századi lőcsei kalendáriumokról, a Fazekas Mihály szerkesztette Debreceni Magyar Kalendáriumról és másokról. A kalendáriumi irodalom meghatározóan népies ízlésű irodalmiságáról egészében mégis a parlagiság, póriasság, vaskos humor és igénytelen nyelv jut az eszünkbe, és ezzel már nem is követünk el túlságosan nagy igazságtalanságot. A „magas” és a .kommersz” irodalom közti efféle különbségtevés pedig korántsem huszadik századi elitista esztétikai gondolat; nemcsak a visszatekintő elemző, hanem a korabeli szerző szempontjából is értékelhető. Első tételes megfogalmazása Dugonics Andrástól való, aki 1790-ben, Az Arany Pereczek című regényének, ennek a szabályos bűnügyi történetnek a bevezetőjében írja: „..Etelkát, és emezen arany Perecze- ket, nagy külömbséggel írtam. Amazt az Ország’Eleihez, és a’tanúltabb Elmékhez szabtam. Ugyanazért: ottan minden szó talpra esik, és sokat jelent, ha fe- szegettetik. Ezen Arany Pereczeket a’ közép-renden-lévő Magyarainknak számokra készítettem. Minden szavak tulajdon értelmekben vannak. Itt tehát sem a’ gondolatok olly mélyek, és méltóságosak nem lehettenek, sem a’ történetek ollyatén módra ki válttak: hogy azokkal a’Hazának Sorsa öszve-lenne-kapcsol- va.” Tájékozottság és megértés, származás és irodalmi igény összekapcsolása az alacsonyabb néprétegeknek szánt irodalom követelményrendszerének elméleti alapja. Ez pedig olyan szempont, melyet akkor is lehetetlen figyelmen kívül hagynunk, ha ennek az irodalmiságnak (mint az adott esetben) — másfajta törekvések szerint stilizált — imitációjával van dolgunk.

Az alacsonyabb néprétegek szórakoztatására gyártott szövegek suta bája a XIX. század óta sok írót megihletett, akik ennek a közönségességnek, igénytelenségnek a mélyén felismerték a játék és a költészet lehetőségét; és ugyanerre reagált, de másképpen az 1970-es évektől kezdve a travesztiát, paródiát, imitációt kedvelő, posztmodernként aposztrofált irodalom. Előbbiek szerepjátékosán magasztos, utóbbiak keresetten rontott nyelven igyekeznek megmutatni a közönségesben az egyszerit, a tömegtermékben a magasabb irodalom lehetőségét, a potenciális többletet.

Haklik prózája is az ilyesfajta törekvések közé illeszkedik, csak éppen az

727