Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 7-8. szám - Kuthi Áron: Abszurd mesék, hihetetlen beszéd

telezsúfolt világot hoznak létre. A novellákat nem elsősorban a cselekmény vonulása, hanem ezeknek a jellegzetes kifejezéseknek a használata teszi egyedivé. Persze nemcsak a külvárosi kocsmák közkézen forgó szavainak alkalmazása az egyetlen eszköz a történet kibontakoztatására. A Negyven rabló című, jól sikerült novella állítmányai többségükben főnévi igenevek, amelyek egy lógépen való gyakorlatozást és a távcsöves kukkolás izgalmait és feszültségét vannak hivatva kitartani. A Taormina című írásból viszont mindennél szembetűnőbben látszik az író bizonyosan kedvenc anyaggyűjtési területe, a kocsma világa. A Férfi-planéta címet viselő „röpke” - amely számos történetet fűz egybe - szintén olyan, mint egy delíriumos tévénézés, amikor egymástól függetlenül, de egy időben futó történetek (és műsorok) között félelmetes kapcsolatok, áthallások épülnek ki. Azonban nem ezek a kötet legrövidebb darabjai, mert a Száraz felszálló című írás tíz-húsz soros foszlányokat gyűjt össze felismerhető témabeli rendezőelv nélkül. Ezek inkább ráérzések, hangulatjelentések egy városról, egy-egy helyszín szomorúságáról, amolyan ujjgyakorlatok. Sokrétűbb a kötetnyitó Bohócapám, amelyben az elbeszélő és a börtönben ülő apa találkozásáról olvashatunk. A két személy lelki, vagy akár személyi azonosságát az író háromszorosan is jelöli. Ezen azonosítások, illetve megfeleltetések kontúrossá teszik a történetet, ugyanakkor a börtönlátogatás intim volta miatt megőrződik a poétikus jelleg. A nő, akiben négyen laktak címet viselő novella azután ún. „vérbő strigótörténet” négy faragatlan férfi alpári időtöltéséről, arról, hogyan kerülnek az üzletszerű kéjelgés világába. A Csendélet extrákkal című utolsó mű - ez a kötetvégi önvallomás — pedig sajátos tanulsággal szolgál: talán nem kell feltétlenül elvegyülni a kocsma félvilági, nagyotmondó idültjei között, mert akár az ablakon kihajolva is begyűjthető annyi információ, amennyiből megszülethet egy-egy novella. Annál is inkább így van ez, mert a készen kapott témák dekorálását az író élénk fantáziával végzi el, többnyire formai bravúrral, hiszen mondatait gyakran sikerül egyedi költői képpé gyúrnia. Sokszor persze nehezen ellenőrizhetővé válik a próbálkozása, de a képtelen szókapcsolatok és szürreális mondatok építése sikerre vivő módszer lehet a további munkákban is.

Az egyszerű-abszurd mikrovilágokból nem hiányoznak a halálhoz kapcsolódó közkeletű fogalmak sem: túlvilág, angyalok, pokol. „Egész közel hajoltam a bőréhez, majdnem megérintettem az orrommal. Egyre erősebb nesze- zést hallottam. Tevékenykedtek az angyalok, ezek a húsos ajkú bútorszállítók, pajszerral feszítették a világot, szállították a lelkét az égbe vagy a föld alá.” (A nő, akiben négyen laktak) Ez a téma legalább annyira izgatja Bence Ottót, mint vele egykorú pályatársainak többségét, akiknél szintén élénk tevékenységet fejtenek ki a könnyű, játékos lények, sajátos költőiséggel ruházva fel a történetet. Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért az író „realisztikusan” is jól méri fel, hogy a műveiben szerepeltetett figurák milyen lelki igénnyel bírjanak, hogyan képezzék le tudatukban a túlvilágot, miként oldják bele létükbe a templomot, a könnyező Szűz Máriát, Szent Antalt. A meghalás, a halál témáját pedig kemény groteszk formában helyezi novellái végére Bence. A hiedelmek, mélyen rögzült népi vélekedések meséiben mindig tényékként szerepelnek. Nemcsak a falun élők, hanem a városi munkáslegények is ilyen módon magyarázzák nála az irracionálissal való kapcsolatukat. Ez olyan furcsa asszociációs teret hoz létre, amelyben szabadon mozoghat az alkotó. A kézen717