Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 7-8. szám - Pomogáts Béla: Irodalmunk és az európai integráció
állapotot, ennek kell számot vetnie a közelebbi és távolabbi elődök mulasztásaival, a külföldi közvélemény-formálók rosszindulatú torzításaival, és ennek kell józan pontossággal meghatároznia a következő célokat, valamint az érdekükben elvégzendő feladatokat. Bizonyos, hogy egy ilyen hosszú távon érvényesülő stratégia (rövid távú stratégiához hozzá sem érdemes kezdeni!) csakis a minél szélesebb körű társadalmi és politikai konszenzus eredménye lehet. A magyarság helyzetének, törekvéseinek és érdekeinek külföldi megjelenítését sohasem szabad párt- és csoportérdekeknek kiszolgáltatni, már csak azért sem, mert a többpárti demokráciában a választók akarata leválthatja a kormányzó pártokat, és más pártokat állíthat a helyükre. Az ország arculatának gondozása és felmutatása ugyanakkor a politikai intézmények egyetemes feladata, a pártpolitikák és pártérdekek fölött helyezkedik el. Kialakításán mindig az egyetemes nemzeti érdekeknek, következésképpen a pártok fölött érvényesülő össznemzeti stratégiának kell őrködnie. A nemzeti „imázs” kialakítása nem kerülhet politikai karrierérdekek örvényei közé, mert különben nem hogy elérné célját, hanem ellenkezőleg, az ország hitelének és nemzetközi súlyának csökkenéséhez vezet. Éppen az 1989-es történelmi változások után kezdeményezett „imázsala- kítások” látványos kudarca mutatja, hogy az egyéni és csoportérdekeknek kiszolgáltatott „arculattervezés” általában erőtlen propaganda-kísérletek áldozata lesz, és nem vezet eredményre. A külföldre irányuló kulturális tájékoztatásunk bizony ma is sok kívánnivalót hagy maga után. Nemzeti történelmünk hiteles bemutatásának érdekében még mindig jóval kevesebb anyagi és szellemi erőfeszítést teszünk, mint szomszédaink, akik igen nagy pénzügyi ráfordításokkal jelenítik meg a nyugati világban nemcsak valóságos történelmi és kulturális értékeiket, hanem mitikus történelmi képzeteiket is, és ennek során nem fukarkodnak a magyarság vagy más közép-európai nemzetek történelmi múltját hamis tükrökben ábrázoló művek kiadásával sem. Miközben nekünk alig vannak olyan idegen nyelvű kiadványaink, amelyek a német, az angol és a francia történettudósokat eligazítanák, nagy bőségben jelennek meg nyugati nyelveken olyan román és szlovák kiadványok, amelyek a magyar történelemről torzképeket festenek, mint láthattuk, nem eredménytelenül. Köznapi tapasztalat, hogy a közép-európai régió nemzeteinek történetéről minden nemzeti tudomány másfajta képet rajzol. Szükséges lenne ezért ezeket az ábrázolásokat — józan és méltányos eszmecserék során - egymáshoz közelíteni. A nyugati világ jóval kevésbé ismeri a magyar történelmet, mint más közép-európai nemzetek történetét, ebben a tekintetben nem sokat változott a helyzet a Magyar Csillag hat évtizede rendezett eszmecseréje óta. Illetve nem egyszer csak azokat a torzképeket ismeri, amelyeket az elmúlt száz esztendő román, szlovák és délszláv nacionalista történetírása rajzolt, például a régi Magyarországról, amely ennek a történetírásnak a felfogása szerint évszázadokra visszamenően elnyomó állam, úgymond a „népek börtöne” volt. Kétségtelen, hogy az 1867-es kiegyezés utáni magyar nemzetiségi politikát megterhelték a nemzeti kisebbségek szabadságát korlátozó intézkedések, egyébként az osztrák-magyar kiegyezést létrehozó Deák Ferenc vagy Eötvös József és az 1868-as demokratikus szellemben készült nemzetiségi törvény szándékai ellenére. A régi Magyarország mégsem volt a nemzeti türelmetlenség földje, 686
