Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 7-8. szám - Gyürky Katalin: A nyelv mint a félreértés forrása Dosztojevszkij művészetében

meglátások — az ő és a környezete között húzódó, az Alekszejéhez hasonló kommunikációs falat sem lehet lebontani.

A félkegyelműben az anyanyelv és az idegen nyelv együttes használata, keveredése Miskin jelentésvaksága miatt még csak szimbolikusan értendő'. Azonban ez a szimbolikus értelmezési lehetőség előrevetíti ennek a problémának a konkrét megnyilvánulását is, azt, amit Dosztojevszkij a publicistaköltészetében és szépirodalmi műveiben, elsősorban az Ördögök című regényében egyaránt megjelenít. S ezzel a kérdéssel kapcsolatban is egy sajátos ellentmondást figyelhetünk meg a szerző művészi koncepciójában. Ez az ellentmondás azonban nemcsak a publicisztika és a szépirodalom között áll fenn, hanem a publicisztikai írásokon belül is jelentkezik, és ez a publicisztikai paradoxon véleményem szerint az Ördögök című regény értelmezésével oldható fel.

Dosztojevszkij ugyanis a publicisztikájában, az Orosz vagy francia nyelv? című cikkében így nyilatkozik az „orosz párizsiakról”:

„Számomra egyáltalán nem meglepő, hogy az oroszok egymás között nem oroszul beszélnek (sőt, az lenne a különös, ha oroszul beszélnének), de az meglepő, hogy azt képzelik, hogy jól beszélnek franciául. Ki verte bele a fejükbe ezt az ostoba elképzelést? Semmi kétség, ez csak a műveletlenségünket mutatja. Azok az oroszok, akik franciául beszélnek (ez az orosz intelligencia hatalmas tömege), két nagy társadalmi csoportra oszthatók: azokra, akik vitathatatlanul rosszul beszélnek franciául, és azokra, akik azt képzelik magukról, hogy úgy beszélnek, mint a párizsi születésűek, de ők is ugyanolyan vitathatatlanul rosszul beszélnek, mint az első kategóriába tartozók. Az első csoportba tartozó oroszok borzasztóan ostobák. Én magam - egyik szokásos esti sétám alkalmával - a Lenn partjánál találkoztam két orosszal, egy hölggyel és egy úrral, két koros személlyel, akik gondterhelt arckifejezéssel beszélgettek valamilyen - mint látható volt - számukra nagyon fontos családi problémáról, ami erősen foglalkoztatta és nyugtalanította őket. Izgatottan beszélgettek, de nagyon rossz, könyvízű, élettelen, ügyetlen franciasággal magyaráztak egymásnak, és néha szörnyen nehezen fejezték ki magukat, és nehezen árnyalták a szavakat. Sugdosták egymásnak a francia szavakat, de nem váltottak át az orosz nyelvre, inkább a rossz kifejezésmódot választották, csak franciául beszéltek, és így kockáztatták azt, hogy nem fogják egymást megérteni. Ez nagyon felháborított engem, hiszen azt a hihetetlen ostobaságot tükrözte, amellyel már vagy százszor találkoztam életemben. Főleg azért háborodtam fel, mert meg sem kísérelték a kényelmesebb nyelv kiválasztását: egyszerűen megszokásból pocsék franciasággal beszéltek, és fel sem tették maguknak a kérdést, hogy vajon melyik nyelven lenne számukra a beszéd kényelmesebb.

Ebben az ügyetlen, élettelen nyelvben ugyanolyan undorítóan durva, ügyetlen és élettelen a kiejtés is. A második kategóriába tartozó francia nyelvű oroszok, vagyis a felsőbb körök nyelve mindenekelőtt a kiejtésről ismerhető fel, azaz úgy próbálnak beszélni, mintha valóban párizsiak lennének, de ez egyáltalán nem így van, s hamisságuk már az első pár szó után érezhető, hiszen erőltetett, túlfeszített kiejtéssel, durva hamisítással, erős raccsolással ejtik ki az »r« hangot, és végül — erkölcsi vonatkozásban - azzal az arcátlan önelégültséggel, azzal a gyermeki dicsekvéssel, amit nem lehet elrejteni.

662