Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 7-8. szám - Sárándi József: Emlékeim egy fürdőhelyről jövő, jelen és múlt időben
Rendben, de úszás után fölmegyek a női napozóba. Miért nem inkább a férfiakéba? - köztük izgibb lenne a nudizás. - Menekülj, míg meg nem gondolom magam - „förmedtem” rá nevetve. R. hálásan mosolygott, majd az uszoda felé menet vissza-visszanézett és vidáman integetett nekem. Fürdőhelyen időzni eszményi alkalom az ismerkedésre, kapcsolatkeresésre- teremtésre. Hány egyedülálló nőt láttam medencéből-medencébe vándorolni. Kalandvágyó lányok, nők, harmincas-negyvenes özvegy- és elvált asszonyok jöttek ide távoli falvakból, városokból körülnézni, hátha sikerül az, ami a társkereső irodák közvetítésével, vagy apróhirdetések útján hiábavalónak bizonyult. Hátha épp itt találnak rá a férfh’a, akitől, ha csak néhány napra is, de megkapják a vágyott figyelmet, gyöngédséget, szerelmet légyottjaikon. Arcukra van írva az ilyen-olyan elégületlenségek okozta kiszolgáltatottság, elhagyatottság. A magány keserűségét, bánatát leplezné a szem. Prédák keresik lehetséges prédálóikat. Kisírt, műközömbös, mosolygós, s hiúz tekintetek cserkészik a kevés számú, szabad vegyértékűnek tűnő férfiakat. Vízi sétáik közben felmérik esélyeiket, majd leülnek velünk szemben a medence túloldalán, s szenvtelennek látszó arccal, félig-meddig leengedett szempillájuk redőnye mögül élénk figyelem irányul reánk, és közvetlen környezetünkre. Egyedül vagyunk-e mi is? Nincs-e hozzánk tartozó nő, vagy gyerek? Jelre, kezdeményező gesztusra várnak. Mérsékelt érdeklődéssel, szinte szórakozottan nézegetem az arcot, arcukat. Néha-néha fólkattintják szempillájukat. Látom például a barna pöttyökkel díszített, citromsárga fürdőmezes harmincon túli fiatalasszonyt. Komoly, érett nő, aki földerítő köreit befejezve velem szemben a medencepadkán helyet foglalva tárulkozott elém. Vizes, testhez simuló mezében szembetűnővé váltak az ereszkedőfélbeni, mozdulatra rezzenő telt mellek, a deltát még őrző, de már párnásodó középhosszú derék, starking almát formázó arányos fenék, s az elhasználatlan, csinos lábak. Vállba torkolló sportos karjaival kontyba tűzött szőkésbarna haját igazgatta. Aszkéta orra alatt vízszintes, érzéki szeméremrés a száj. Homloka, adriazöld szeme környéke ránctalan. Szemöldöke, mintha az arc összefoglaló jele lenne. Kacéran felém tekint, s haját rendezgeti megint. Szemjátéka, s kecses mozdulatai intelligenciáról meséltek nekem. Mérnök? Tanár? Tisztviselő? Netán számítóan ravasz, bűntársainak palimadarakat fölhajtó csali-szélhámosnő? Akárki is legyen, kinéztem belőle értelmiségi mivoltát. Barnapöttyös, citromsárga fürdőruhájában az ötven esztendeje látott fiatalasszony emlékét idézte. Akár az unokája is lehetne. Nem volt jelentősége számomra a lehető véletlennek, meg ha némelyek szerint a véletlenek is törvényszerűek, amit nem hiszek. Ahhoz ugyanis, hogy a véletlen bekövetkezzen — egy közismert hasonlat szerint -, körülbelül akkora szerencse kell, mintha egy idomított cirkuszi majmot számítógéphez ültetnénk, és az a billentyűket véletlenszerűen ütögetve megírná Stendhal Pármai kolostorát. Össze-összevillanó tekintettel vizsgáltuk egymást. Próbáltam kitalálni, 602
