Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 1. szám - DÉLSZLÁV IRODALOM - Radoslav Bratić: A sakkjátszma

nem ismertetek sem Istent, sem királyt. Na, de egyszer majd végképp észhez térítünk benneteket.” Grigorije vakarózik, és meró'n nézi a lovat, mint akit hidegen hagyott Szimát mondókája. Egyik fülén be, a másikon ki. „A ló a legfontosabb. Háborúban és békében is. Lovasság nélkül bezzeg gyászba borult volna nem egy kevély hatalmasság. Hát elképzelhetó'nek tartanád mindezt a fényűzést a királyi udvarokban, azt az urizálást és tékozlást lovak nélkül, úgy értem, a lovak igaereje nélkül? Mikor és hogyan épülhetett volna az a rengeteg kastély és palota - ó'nélkülíik? Azt a rengeteg épületanyagot mind a lovak hátán hordták oda, ahová kellett. Helyettük, hajdanán, a rabszolgák meg az ágrólszakadt páriák robotoltak. S tudd meg, nem az uralkodók szabadították fel az embert a rabszolgasorsból, hanem a ló. A ló történelmi érdemei nagyobbak, mint gondolnánk.”

Szimát a szeme sarkából néz ellenfelére. „Art hiszitek, búvóhelyet találtok ezekben a hegyekben és sziklaodúkban? Minden lyukban megtalálunk, s ott irtjuk ki még az írmagotokat is. Ami meg a lovaitokat illeti, azok igavonók és málhás állatok, á, azokkal nem lehet háborúzni!”

Grigorije még egyet lép vezérgyalogjával, azaz ó'felsége a királyné katonájával, hogy ezzel megeró'sítse a hatalmi csúcs védősáncait. A dáma, amiképpen illik is egy királyi hitveshez, talpig feketében van, és ezekben a vészterhes időkben, amikor fütyülnek a golyók és emberek esnek el garmadával, elvárja alattvalói védelmét és áldozatkészségét. Ennek megfelelően Grigorije megnyitja az utat futójának, akit némely sakknyelvi zsargonban vadásznak is hívnak, s aki jobbra is, balra is minden útjába álló ellenséges katonát képes eltalálni. „Hercegovinában úgy van, hogy a vadászok nemcsak a dúvadak ellen nyújtanak oltalmat, hanem mindenféle más ellenséggel szemben is, amiből pedig annyi van, mint a nyű!” - vélekedik Grigorije. „Van közöttünk épp elég balog is meg kancsal is, oszt aztán a jófene se tudja, hogy merre célzunk és merre lövünk!” Szimátot elfutotta a pulykaméreg, de nem ijedt meg, maga is vadász, jól tudja, milyen kelepcébe akarja csalni az ellenfele. Ugyanolyan ellenlépést tesz, azaz maga is utat nyit futójának. Grigorije ekkor feláll az asztal mellől, útnak indítja a huszárt a jobb szárnyon, s ekképpen megvédelmezi vezérkarát a királlyal az élen. Életünket és vérünket a királyért és a hazáért - mintha mondaná. „Sava Jakáióot küldöm rád a lovasság élén, a híres-neves zászlóvivőt minden eddigi hercegovinai háborúban. Hogy egy kis zűrt csináljon a törökjeid között.” A két sereg lassan-lassan elvegyül egymással, azok ott a hátországban elsáncolnak és kelepcéket állítanak, hogy aztán majd onnan induljanak rohamra, közelharcra, kézitusába.

Hercegovinában másról sem folyik a szó, mint a felkelőkről és a háborúskodásról, ki mennyi törököt ugrasztott szét, és ki kaszabolt le belőlük többet. A gyerekek kizárólag háborúsdit játszanak, s a játékszerek közül sem ismernek egyebet, mint a pisztolyt, a puskát, a kézigránátot, még ha fából vannak is. Hercegovinában, ha ismeretlen vidékre vetődsz, az utadba akadó első gyerkőc nem azzal fogad, hogy ,yJónapot”, hanem odacsődíti társait, hogy foglyul ejtsenek.

Szimát huszára rávetette magát az ellenfél gyalogjára. Az kiderítetlen marad, hogy itt most a ló toporzékol-e, vagy maga Szimát gurult dühbe. Elég az hozzá, hogy széttárt karokkal és tűzben égő szemmel fólpattant ültéből, és csak úgy ömlött belőle a szó. „Ezentúl nem fogjátok gyújtogatni a bégházainkat

56