Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 6. szám - Tar Patrícia: Struktúra és identitás
ségek mögött dereng föl, az író számára igazibb valóságnak tetszik, mint a tapintható, — megszabta életmódomat. Az írás végsó' értelmében nem egyéb, mint magatartás, nagy szóval úgy mondanám: erkölcsi magatartás. Észrevettem, hogy feladat vár reám, melyet nem kell egyedül, külső' segítség nélkül elvégeznem; s mert gyöngének és készületlennek éreztem magam, ez a feladat szorongással, néha iszonyattal töltött el” - idézi Márai szavait Rónay. Péter az apa betegségét hírül adó levél elolvasása után érzi, hogy valami személyes kezdó'dött, tudomásul veszi feladatát és útnak indul, függetlenítve magát minden érzelmi kötéstó'l, megkötő' élethelyzettől, hiszen csak így lehet hiteles megfigyelője és rögzítője az életnek, a lét történéseinek: távolságtar- tóan, az érzelemkifejezés mellőzésével veszi tudomásul a „tényeket” — ez a szenvtelen kívülállás a Napló sztoicizmusára emlékeztet (később még visszatérek rá a stílus tárgyalása folyamán). Az írónak korlátoznia kell önmagát, mert a megismerés eleve bizonytalan és esetleges, „relatív” tevékenység. Ez a szellemi felülemelkedés - melyet a Kassai őrjáratban és itt a repülőgépről, föntről való szemlélődés jelképez -, folytonos szellemi készenlét jellemzi tehát az utazót, aki a múlt, a hagyomány hordozójaként indul el, megérteni a változásokat, s folyamatosan képviselni az elmúlót, a Művet mérték- és értékőrző követként. Márai világképe (és világszerű epikai ábrázolásmódja) látszólag nem bomlott tehát fel: a Spengier-féle tömegjelenséggel, széthullással a hit, alkotás, logosz, ráció, kultúra (érték)fogalmaival szegül szembe. A regények által közvetített egészelvű világmagyarázatnak tehát az alkotás, a szellem értékei teremtenek távlatot. Azonban éppen Péter regényének önemblematikus volta, az, hogy a történő létként való megértést kulturális konvenciók feltételezte értelmezés készíti elő, azaz a múlt megcsináltságára való reflektálás egyben zárójelbe teszi ezt a világépítést, illetve érvényességét a nyelvi aktusra korlátozza. figyeljen... S kérem, írjon nekem mindenről, amit lát és hall." (II. 365.) Péter történetmondása (mint minden történetmondás) „meglévő” nar- ratívákkal operál, ami az események megtapasztalását követő, utólagos (meg)konstruálását jelenti. Az emlékezést narratív stratégiák irányítják, az események, a tapasztalat és a megírás folyamatai különválnak, a történet elbeszélése mindig fikció, ebben az értelemben a történelem írása is irodalom. Péter útja során úgy tesz, mint az antropológus, aki az idegen kultúrát úgy képes megragadni, hogy saját kultúrájának narratíváit vetíti rá arra: a tényekből jelentésteli történetek válnak. Ezek a narratívák értelmezési segédletekként működnek, szervezik a tapasztalatokat, illetve homogenizálják azokat. A narratívák ilyenféle állandó használata - a retorizáltság, mely fík- cionális elemeket használ - alakítja ki azokat a „nagy történeteket”, melyek így a hitelesség, érvényesség képzetét keltik a befogadóban. Az antropológia, a történettudomány és a kritikai kultúrakutatás közös kérdése a múlt vagy idegen kulturális valóság (művészi) megalkotása, azaz a szó eredeti értelmében vett fikcionáltság, a kitaláltság hangsúlyozása, melynek fontos poétikai szerepe van a modernség epikájában: a megírás-megértés- megélés összefüggésének, a fordított mimézis „elméletének”, szemben a rankei „meztelen igazság” fogalmával. 541
