Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 6. szám - Havas Judit: A valóság és az álom határán
szer-kétszer a Torockó utcai földszintes lakásban is fogadott - minden bizonynyal állandó olaszos nosztalgiájának kifejezéseképpen. - Ő az, semmi kétség! - mondtam halkan a társamnak, s ujjongó örömmel, a célbaértek diadalával néztünk össze. És benyitottunk. Ott találtuk őt az írópult fölé hajolva, öles ablakmélyedésben. A balján pislákoló mécses jobb arcát sötét árnyékban hagyta, csak megnagyobbodott pápaszeme csillogott. Kicsi volt, töpörödött - mintha azt az alacsony, szűk ajtócskát már rászabták volna -, s a vállán valami csuhaszerű, körgalléros köpenyeg. Kezében fürgén sercegett a toll. Megtorpantunk, s lélegzet-visszafojtva vártuk, mikor tekint fel, mikor érdemesíti bár egy pillantásra is éji vendégeit. (...)- Tudtam, éreztem, hogy eljöttök. Ha valakire, tirátok feltétlenül számítottam! - mondta, s mindkettőnket magához ölelt. (...) Az ágy s a könyvespolc közt alacsony, majdnem faragatlan deszkából összerótt asztalka, talán a camoldoli rend ősi törvényei szerint előállított, rajta azonban egy palack vörösbor, szakasztott olyan, amilyent a hét egy bizonyos napján láttunk volt egy szer-egy szer a Torockó utcai lakásban, ha hívatlanul-bcjelen- tetlenül rázörgettünk... Hirtelen balsejtelmemnek így adtam kifejezést:- Jézusom! Rosszkor jöttünk... (...)- Mi tagadás, ma csütörtök van, vagyis a Test Napja, mely heteimnek amolyan lendkereke volt, s az mindmáig is. Az igazat megvallva jobb lett volna, ha előre megbeszéljük ezt a találkozást... No de már ezen nem változtathatunk. Azért maradhattok még! És holnap? Holnap úgy rendezem a dolgaimat, hogy minden percem a tiétek legyen...- Szervusz, Tónika! - búcsúzkodtunk kutyafuttában, de a másnapi biztos viszontlátás hitében. (...) Ahogy balkézzel a kilincshez nyúltam, és idétlenül fogtam a kalapomat, (...) észrevettem, hogy házigazdánknak nincsen, vagy legalábbis nem látható a lába. X. akkor már a küszöbön túl, a szűk előtérben volt, hiába hívtam volna rémítő észleletem tanújául. Az Antonio nevű szerzetes pedig lebegve hátrált, meg sem állt az írópultig, amely előtt megpillantottuk, amikor beléptünk. Felső teste könyöklő helyzetben maradt ott, a mécses fényében, feje egy kissé előrehajolt, az iromány fölé, óriási pápaszeme kékeszölden csillogott. Szemem szúrósan kutatta a homályt az írópult előtt, hátha mégis, ott, esetleg valami bot, mankó, vagy nem is tudom, micsoda... De semmi. (...) S nemsokára ott suhant el, egy-két karnyújtásnyira, a világ legszebb asszonya. (...) Elfojtott zokogással kapaszkodtam a kőoroszlán nyakába. 0, drága nő! - sóhajtottam utána. - Virágot visz, s magával is viszi, a legszebb asszonyvirágot, a rend törvényeit esetleg vakmerőén kijátszva - a magányos szerzetesnek; olyan pásztorórára készítette fel magát, melyen áldozatáért a szerelmes férfi, már csak a felsőtest-adta örömöket kínálja cserébe! Elmondhatom-e valakinek, mit éltem át, milyen titok nyitjára bukkantam, végül is egyedül, tanútlanul, az örök rejtelmeket burjánzó olasz éjszakában? S most következzék a vers, amely Jékely Zoltán megjelent kötetéből való. 535
