Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 6. szám - Fűzfa Balázs: A másik irodalom
regényeket egy-két helyen felütök, belenézek - vagy akár bele sem nézek a könyvbe, csak hevertetem két hétig az íróasztalom szélén, míg meg nem unom a látását. Ekkor beszorítom a polcon a többi közé, s ha a véleményemet tudakolják felőle, azt felelem, ismerem, rossz könyv. Ezzel együtt, megbízható kritikus vagyok, ha nem is csalhatatlan. Nem hinném, hogy valaha is tévedtem volna. (...) A rossz könyv élettelen tárgy: ha a kezembe veszem, bizonyos, hogy semmiféle izgalmat nem érzek. Ajó: tüstént megdelejez, személyes kapcsolatot tart velem. Mit beszélnek ezek itt, a hetvenhetedik oldalon? Kettőt visszalapozok. Nem azt találom, amit vártam. Mik az előzmények? Már lapozok, járkálok benne, előre-hátra, keresem a neveket, tájakat. Az elejét utoljára olvasom el, a végét a közepén, a közepét háromszor esetleg. Ezzel a gyalázatos módszerrel mégis mindent megtudok, de csak a jó regényből.”1 Az utóbbi mondatok a „digitális olvasás”, ,hálózati olvasás” módszertani könyvében valószínűleg mottóként fognak szerepelni... Bizonyára nem véletlen, hogy éppen e két magyar író „összeműködéséből” jött létre az Iskola a határon „digitalizált” változata, vagyis az Esterházy Péter által Ottlik 70. születésnapjára írott-rajzolt híres „valami”, ami már kétségtelenül nem betűkből álló szöveg, hiszen a régi értelemben olvashatatlan, másrészt kétségtelenül a nagy regény maga, hiszen annak minden szavát tartalmazza. Nem kellene mást tennünk a lineáris olvashatóság érdekében, mint szétszálazni azokat a rétegeket, amelyeket Esterházy a másolás során felvitt a papírra, s máris előttünk állna a regény. így viszont, mivel a többrétegű szövegnek nincs térbeli kiterjedése, szokásos kódexrendszerünkkel értelmezhetetlen. Látni viszont látjuk. Vagyis ez egy kép. Sőt: egy igazi kép-regény. A térben egymástól elvben elválasztható szövegrétegek egymásba - síkba - préselve vannak előttünk. S ha tudnánk igazán olvasni, vagyis ha tudnánk, ha megtanultunk volna digitálisan olvasni - képszerűen egymásra rétegzett információsorokat dekódolni: nem horizontálisan, hanem vertikálisan olvasni, látni az új festékréteg alatt a régieket -, akkor Esterházy olvashatatlan rajzlapját regényként tudnánk érteni és értelmezni, s mellesleg néhány másodperc alatt be tudnánk fogadni a szövegegészt. Esterházy Péter ugyanis, amikor képpé tette, valójában „visszaírta” az Iskola a határon szövegét egy civilizáció-történetileg korábbi, ma már nem használatos olvasói eszközrendszerbe: codex bői volumenre, pergamentekercsre. „Az illusztrált tekercsek esetében a szem szinte egyszerre tudott elolvasni egy egész képsort, mentálisan kitöltve az ábrázolt jelenetek közötti időbeli vagy térbeli távolságokat”1 2 - írja erről Guglielmo Cavallo. Megfontolásra érdemes, hogy egy ikonokkal és szimbólumokkal teli internetes honlap mennyire veszedelmesen hasonlít egy két botocskára feltekerhető pergamenszalagra, s Esterházy szépirodalom-ikonja mennyire veszedelmesen hasonlít egy végtelenített pergamentekercsre (a különbség bár jelentős, elvben pusztán technikai: itt igen, ott nem lehet szétszedni az egyes rétegeket)! 1 A régi városi színház lejtős folyosója = O. G., Próza, Magvető, Budapest, 1980. 67-68. 2 Guglielmo Cavallo, A volumentá'/ a codex/g. Az olvasás a római világban = Az olvasás kultúrtörténete a nyugati világban, szerk.: Guglielmo Cavallo-Roger Chartier, Budapest, Balassi kiadó, 2000. 78. 525
