Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 6. szám - Kiss Anna: A hely (vers)

kunyhók lakatján, kígyó, róka a görgetegen, véres hatalmas alkony.

Zajong a végtelen Huron-tó, sirályokkal nézeti le magát Aki A Sarkon Kakái, rózsaszín kabátkája messze világol a homokpadon, könyvtárra valókat álmodik Nagy Szent Teréz ágyában, széllel, vízzel, üres patkónyomokkal.

Majd a sínpár észak szívébe a nagy jégfolyó üres medrében, ahonnan olvasható a föld napjójának néhány megrendítő' sora, ha még ez sem térít magunkhoz, kár teríteni a kupé imbolygó asztalán! Utolsó állomás, a Fekete Hód vízesése, onnan tovább már madár csőrében, vagy vissza a sötét odzsibua erdőt tőből szaggató gépek poklához, hol medvék törnek be nagy üres teraszok felől, s téli álmot alusznak a szófán.

Végül is a maguk erdejében.

Északi tó,

Kis sziget,

Őszi Algonkin,

Északi Ezüstbánya, Novemberi Algonkin, Agloma hegy,

Október, North Sore,

A patak télen, ezek már a tárlat képei, a szellem, egy századelő iíjú Group of Seven-je, s akik ugyanúgy látták a természetet, pajtaműtermekből, madár csőréből, indián házak közelében, Edisonok, Fordok társai, a képzelet lovagrendje, divatjamúlt, hisz végül minden rosszra fordul ilyen mesékben.

A huronok tava is másik természetét mutatja, fortyogó kékjét, gránitszigeteit, félteleknyi zátonyai az éles, süvöltő szélben.

Léghajót süvölt belőlem, felszállók a tatról, ha nem vigyázok, a nagydarab viking ötven fogat villant rám, kígyós láncát nézem, a kikötőben kalimpáló légzsákot.

A vizek erre sötétek, és néha feketék az út két oldalán, mintha tiltott helyet zavarnánk, úgy is érzem magam, félelmemben éneklek, mint a lakókocsi részeg embere a festett oszlopmadár alatt.

496