Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 5. szám - Jaan Tätte: Kereszteződés a főútvonallal avagy mese az aranyhalacskáról
tével, majd helyben megfordul, az arca ismét Osvald felé néz, letérdel Osvald lába elé. Bejön Roland.) Roland: Huszonkét doboz, jókora rakomány. (Meglátja Laurát.) A büdös francba! Mit csinálsz te ott? Laura : A lábát is oda kéne kötözni. Roland : Hol a blúzod? Laura : Osvald kezében. Roland: (Megragad egy fahasábot, gondolkodik, majd ledobja a földre.) A lábát nem muszáj. Osvald: (Átadja Laurának a blúzát.) Én nem is tudom. Én nem is tudom. Roland: (Osvaldnak.) Maradj a helyeden! Úgysem jutsz el sehova. Osvald: Várjatok csak, várjatok... na persze... stop... kereszteződés a főútvonallal... a korlátozásoknak vége... igen... világos... segítsetek nekem. Minden a tiétek. Vigyétek el mindet. Kérem. Nagyon kérem. Vigyétek mindet magatokkal. Éljetek. Próbáljátok meg. Talán sikerül. Én nem akarok belőle semmit. Én csupán a csodát akarom. Én nem akarok következményeket. Én nem akarok eredményt. Az én csodámon nem eshet egyetlenegy folt sem. Kérlek benneteket. Azt akarom, hogy nyissátok ki a hátsó szoba ablakait. Hullajtják a fák a levelüket. Az egyik helyen előtűnik a folyó. A fehér éjszaka nagyon ritka. Nem szabad elvesztegetnem egyetlen pillanatot sem. Könyörögve kérlek benneteket. Vigyetek el mindent! Nekem csak a csodát hagyjátok meg, mielőtt még feledésbe merül. Abból nem lehet újat vásárolni. Nekem nem szabad többet akarnom, bocsássatok meg! (Szünet.) Roland : Hát így sem lehet. így sem lehet manapság. Osvald: De lehet. Lehet. Csak így lehet. Én mindent megkaptam, nektek csak azok a morzsák maradnak ott a hátsó szobában. Ha szükségetek van rá, vigyétek el. Örülnék neki. Roland: Komolyan mondod? Osvald: Igen. Komolyan. Roland: Nem hinném. Osvald: Ez nem hit kérdése, a hit nem ide tartozik. Roland : Építünk ide neked egy rendes házat. Semmiben sem fogsz hiányt szenvedni. Ugye, Laura? (Szünet.) Laura: Egész testemben remegek. Roland: Nem kapok levegőt. Laura: Nem kapok levegőt. Roland: Mi lesz most? Osvald: Lélegezz nyugodtan! Roland: Nem, gondolkodom... mindenre lesz időnk. Laura, mondj te is valamit! (Szünet.) Laura: Köszönöm. Roland: Mi az, hogy köszönöm? (Laura megfogja Osvald kezét, és megpuszilja Osvald ujja-végeit, Roland, kifelé indul. Kinyitja az ajtót. Távolról autó hangja hallatszik.) Roland: Egy autó közeledik. Aha, mindjárt kapunk enni. Ünnepelünk. Hátha akad náluk az autóban egy kis pia. (Szünet.) Még mindig nem tudom felfogni az egészet. Hamar ideért ez a fiú. Osvald: Már komolyan aggódtam. Az öt híd helyett négyet mondtam. Roland: Ugyan, idetalálnak azok. Végleges a döntésed? Osvald: Igen, végleges. Roland: Az ördögbe is, Osvald! Fel465
