Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 5. szám - Vladimir Nabokov: "Hogy egy szép napon Aleppóban..."

kének szélén ültem, ő pedig - a fésű minden nekilendülésénél hátrahajtva fejét — lágy haját bontotta ki, és bujkáló mosolya hirtelen furcsán megremegett, átkarolta a vállam, rám meredt, úgy, mint aki először látja meg a tó színén lévő tükörképét.- Hazudtam, kedves - mondta. - Hazug vagyok. Montpellier-ben egy ördög tudja miféle alakkal töltöttem néhány napot, akivel a vonaton ismerkedtem meg. Én egyáltalán nem akartam. Hajszeszben utazik.

Idő, hely, kínzatás. A kesztyűje, legyezője, álarca. Azt az éjszakát és sok más éjszakát is azzal töltöttem, hogy morzsánként szedegettem ki belőle emlékeit, anélkül, hogy az egészet végül is kiszedtem volna. Abba az elképesztő tévedésbe estem, mintha először az összes részletet rendre össze kellene szednem, rekonstruálnom minden pillanatot, hogy aztán eldöntsem, képes vagyok- e mindezt elviselni. De a vágyott tudás határát nem értem el, és még előre látni sem lehetett, mikor érezném úgy, hogy elteltem vele, mivel a tudás törtszerű, és minden tört nevezője ugyanolyan mérhetetlen, mint maguk a törtek közti hézagok.

Először, ah - így mesélte -, túlságosan fáradt volt, hogy ellenálljon a vigéc- nek, de aztán ellent sem állt, mert biztos volt benne, hogy elhagytam - úgy látszik, azt hitte, hogy számomra az ilyesfajta magyarázat vigaszdíj-félét jelent, és nem kínt és képtelen marhaságot. És ez ment megállás nélkül. Folyton könnyekben tört ki, azonban lendületesen fólszáradtak, amikor elfúló suttogással válaszolni kezdett nyomdafestéket nem tűrő kérdéseimre, vagy szánalmas mosollyal próbált kitérni a mellékes magyarázatok viszonylag veszélytelen terepére; én meg morzsoltam, egyre morzsoltam a fájós fogat, amíg majdnem felrobbant az állkapcsom a vad, lángoló kíntól, amely mégis jobb volt, mint a tompa, sajgó, megadóan tűrt fájdalom.

És vegye figyelembe kedves V., hogy a nyomozás szüneteiben az azt kiadni egyáltalán nem kívánó hivatalokból próbáltuk kifacsarni azokat a dokumentumokat, amelyek alapul szolgáltak volna a következők megszerzéséhez, azok pedig lehetővé tették volna, hogy a továbbiakban megkérvényezzük az engedélyt más papírok igénylésére, amelyek vagy adtak, vagy egyáltalán nem adtak volna módot a folyamodónak annak rögzítésére, hogy miért így történt ez, és az miért úgy ment végbe. Még ha abban az állapotban is lettem volna, hogy képes vagyok magam elé képzelni azt a bizonyos gyűlöletes, végtelenszer ismétlődő jelenetet, akkor sem sikerült volna összekapcsolni résztvevőinek groteszk, szögletes sziluettjét feleségem sorvadó kísértetalakjával, amely megmegrándult, lengedezett és végül szertefoszlott firtató tekintetem előtt.

így tehát nem maradt más számunkra, mint egymás gyötrése, továbbá: órákig várni a prefektúrán, hogy fogadjanak, kitölteni a kérdőíveket, tanácskozni a barátainkkal, akiknek már volt érkezése megszondázni minden lehetséges vízum titkos mélyeit, perbe merülni a titkárnőkkel és újra kitölteni a kérdőíveket, és mindennek következtében nejem buja, csillózó vigéce kezdett feloldódni abba a visszataszító váladékban, amelyet a patkány-barkós, vicsorgó hivatalnokok, a redves irattári papírkötegek, a lila tinta és a hullahús színű itatós alá teendő kenőpénz kigőzölgése, a megizzadt nyakakat gyors, hideg, bolyhos lábacskáikkal csiklandozó kövér legyek, az ember hat emberszabású másának az átragasztáskor felkunkorodó ócska fényképei, a Szent Inkvizíció harapófogói és kínpadjai, a szlucki, sztarodubi, borbujszki születésű kérel428