Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 5. szám - Prágai Tamás: A prédikáló szék
lami megfoghatatlan visszaemlékezésbe; megfoghatatlan visszaemlékezésbe, mely egyszerre irányul a hős múltja és jövője felé. Hogy lehet az, kérded, és józan pillanataimban elismerem: talán joggal; de honnan tudhatjuk, hogy valamiféle összetett terv nem éppen azt akarta-e, hogy ez a reggel, majd, egyszer, kereken hétszázhetven esztendő elteltével egy Prágai Tamás nevű szerző jóvoltából A prédikáló szék című regény lapjaira kerüljön? Amikor a visszaemlékezés maga is több szálra bomlik, mint a spagetti, csomósodnak és gubancolódnak az iskolaévek körül (Osztrardusz a délfrancia kolostori iskolában, majd Bolognában, az egyetemen), és ugyanakkor, állítom! sejtés szintjén megjelenik Osztrardusz előtt egy könyvborító képe és egy címlap, egy bizonytalan, de valós vágy: történetemet megőrizni érezze fontosnak az utókor, akarom. Az, hogy ki manicheus, én mondom meg, mondaná egy agresszív hang, akivel nem értünk egyet, és egy gyékényen sem szeretnénk árulni. Mégis, egy éppen ilyen hang ébreszti fel Osztrarduszt a révülésszerű álomból: itt, most, cselekedni kell. Ez az a helyzet, amit nem hagyhatunk így. Mert ha: akkor életre szóló kihatása lehet, akár mint emlék, akár mint lelkiismeret-furdalás évek múltán is jelentkezik. Egy manicheussal szemben fel kell lépni, ez az első szabály. De kinek van joga manicheusnak nevezni a manicheust és milyen formában, hogyan kell vizsgálatot bonyolítani le, és kinek? A szó maga olyan gazdag „hívótartománnyal” rendelkezik, hogy az már alig követhető: — Egy manicheus? — recseg a babócsai hajnal törékeny csöndjébe az a hang, akit? amelyet? inkább szeretnénk a feledés homályában tudni. - Ki kell irtani, hogy írmagja se maradjon! Ez az „írmag” egyébként kritikus pont. Fekete köpenyegben száguld egy kolostorlépcsőn lefelé az alak, akitói a mondat származik: Péter páter ő, Osztrardusz „osztályfőnöke”, ahogy ma mondanánk; és nem fog sikerülni megállítani - biztosak lehetünk benne, hogy sikerrel veszi be a rideg, kevéssé megvilágított kanyart, ahol balra a káptalanterem felé, jobbra, néhány lépcsőn keresztül a kápolnába lehet jutni. Végiglebben denevér-alakja a folyosón az „osztályterem” felé (a káptalanterem előteréről van persze szó), és a folyosón fölerősödik a suhogás, amely ridegebb szimfónia, mint amelyet a legyek szárnya kelt életre a kolostor rideg tömbjében, a zöld és fekete legyeké, akik ök- lömnyi csomókban lepik el a konyhát és ülepednek le a nehéz szagokkal terhes edények alján:- Jön a manicheus! A manicheus! - zümmögik a legyek, és Péter páter hangja belereccsen a babócsai udvarház csöndjébe megint. - A manicheus, akit kiirtunk, hogy írmagja sem marad! A sors paradoxona egyébként: Péter páter gúnyneve sűrű illatfelhővé dagad, és ezt a szagot valamely kényes orr is megérzi: éppen az anti-manicheiz- musáról nevezetes rendtag lesz az inkvizíció céltáblája később, 1243-ban! A bolognai egyetem teljes rektori testületének a fogait régen elvesztő és mindinkább „mumussá” váló oktató mellé kell állnia ahhoz, hogy a félig már gyöngeelméjű gyanúsított a mindinkább gyakorlattá váló kínvallatást elkerülje! Vajon milyen furmányos joggyakorlat ismeri el a bolognai diákok jogát, hogy nevet ragasszanak tanáraikra? Ne söpörjük le most, azonnal ezt a jelentéktelennek tetsző kérdést - hagyjuk a legyeket vidáman csapongani az üledéken. 413
