Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 5. szám - Prágai Tamás: A prédikáló szék
slusszpassz. Tanulságként levonható, hogy ahogy bizonyos zajok álmokat ébresztenek az alvóban, aki fólébredés után nem emlékszik magára a zajra, s így álmát valóságosnak és önállónak, majdhogynem öntörvényűnek tekinti, megesik, hogy az előérzet maga ébreszti föl az alvót. De, mint említettem, szerintem csaknem mindegy. Elég annyi, hogy Osztrardusz fólébredt, és mint akit hideg vízbe dobtak, figyelme kitisztult; teste ugrásra készen feszül a vékony de meleg gyapjútakaró alatt. Hogy később ne vádolhass az elemzés pontatlanságával - bár jól tudom, hogy semmi sem áll természetedtől távolabb, mint az efféle alaptalan vádaskodás -, ám az elemzés pontossága iránt érzett felelősség maga is arra késztet, hogy jelezzem: ebben a válságos pillanatban még valami nehezíti Osztrardusz helyzetét. Egy pőre apróságról van szó. Vizelnie kell. Lehet, hogy felébredését is ez az inger okozta? A természetes, biológiai kényszer mindenesetre hamarosan teret enged a mindinkább kibontakozó és megvastagodó félelemnek. Az a valaki ugyanis nem távozott el az ajtó mögül, meglapulhatott, talán ugrásra, vagy bármi más, hasonló galádságra készen. Például, hogy a helyiségbe rontson, és egy iszonyatos méretű buzogánnyal péppé morzsolja a kemény tölgyfavánkoson heverő Osztrardusz fejét. (A vánkos maga kiváló alátámasztási pont mindehhez). Ráadásul Osztrardusz nem emlékszik pontosan, hogy rátolta-e a reteszt a vaskos, kovácsoltvas kallantyúra, mert ez meggátolná a titkos merénylő támadását; ellenkező esetben viszont teljesen biztos lehet a támadás ,kimenetelét illetően”. Az idegenben, ahol hat napja tartózkodik, nincsenek esélyei. Mire kikászálódik a takaró alól! Mire összeszedi magát a védekezésre, mire úgy igazából nekikészülődik... Mindezt latba vetve, Osztrardusz gyorsan és óvatosan kibújik a takaró alól, szattyánbőr úti csizmája felé nyújtózik, de meztelen lábujja nem éri el a sötétben a lábbelit; a szoba alját burkoló kőlap viszont hideg - és bocsáss meg ezért a hasonlatért - mint a szügyön szúrt ló szeme. Félelem kezd növekedni Osztrarduszban, bár meg kell jegyeznem, növekedni kezd a félelemmel szembeszögezett, bátorításként magában mormolt mondás ereje is: „aki fél, az nem szeret eléggé”, és a miatyánk szavai is a félelemmel szemben, a helyes cselekvés mérlegelésének irányában hatnak. Nem törődik már a csizmával, mezítláb lép a hideg kőre és lábujjhegyen oson az ajtó felé, remélve, hogy a bizonytalan félhomályban nem csap érzékelhető zajt. Az asztalon - és örül észrevételének - keze ügyébe kerül a nehéz, bronz gyertyatartó. A tárgy széles talapzatán Héliosz szekere száguld, a nyilván antik példát imitáló művész szokás szerint kibomlott, lobogó hajjal ábrázolja Hélioszt és lobogó sörénnyel paripáit. Osztrardusz bal kezével tapogatja ki a reteszt, mely mégis zárva volt, és a súlyos bronztárgyat buzogányként maga előtt tartva rántja föl az ajtót. Ebben a pillanatban sötét csuklya borul a fejére, majd két, vélhetően emberi, ám rettentő erejű marok nyomja a padlóra a követet, akit a pápa személyesen küldött Pannóniába. Nincs ideje kiáltani. A bronz gyertyatartó kiesik a kezéből. Ebben a pillanatban támadója fólordít, majd rettenetes erővel a magasba emeli a legátust. Előtted, aki idáig jutottál ebben a történetben, tehát, hogy úgy mondjam, máris bizonyítottál, jóformán felesleges arra a köz407
