Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 4. szám - Kecskés András: Sármányfuvola, báránycitera
műfaja és sorváltó ritmusformája vagy akár a szanszkrit ganavritta-verselés. Mindezek a hatások azonban végsó' soron egy pontban találkoznak: a magyar ütemhangsúlyos versformák sorszerkezetével és a klasszikus időmértékes formák szótagszerkezetével összeegyeztethető, alapvetően ütemkapcsoló jellegű szimultán sorváltozatokat eredményeznek. Ami mégis újdonságnak számít, az az ütemezés időkereteinek elsődlegessége az ütemalkotó szótagok nyelvi hosz- szúságának meghatározott rendjével szemben. Az időkeretet pedig nem valami készen kapott versmérték vagy hagyományos séma határozza meg, hanem a vers születése, a versalkotás folyamata. Bármily meglepő, ebből a szempontból a weöresi ütemmérő verstípus a saját szövegével együtt születő szabadverssel áll közeli rokonságban. Az ütemmérő szimultán ritmus nem felhasznál- tatik, hanem keletkezik. Nem a sorképzés szintjén rendezett, mint a szabadvers, nem is a szótagok szintjén, mint a kötött versmértékek többsége, hanem az ütemek szintjén. Ilyen értelemben valóban új versrendszert képez, legalábbis új változatot, bár szoros történeti és szerkezeti szálak fűzik mind az ütemhangsúlyos, mind az időmértékes, mind a szimultán vershagyományhoz. További mérlegelés kérdése, hol húzzuk meg az új változat fogalmi határát. Az ütemkapcsoló kólonverset még hagyományos fogalmakkal is kielégítően értelmezhetjük. Mégis: az Arany ágon ül a sármány (ME 38), a Ha vihar jő a magasból (R 91), a Kövirózsa (Aki nőtt mély szakadékban...) kettős jónikusai vagy a Tájkép (Ködbe-hanyatlott régi vidék....) adóniszi—koriambusi sorszerkezetei már ugyanazokat a sajátosságokat mutatják, amelyeket a bonyolultabb, változatosabb formákból ismerünk. Akólonversen túlmutató értelmezhetőség apró jele egy-egy spondeusi hosszú szótag meglepetésszerű aprózása (Nyikkan a csöndben a tél fogata). Még a viszonylag egyszerű sorszerkezetek is feltűnően sok ritmikai szabálytöbbletet és ennek megfelelő esztétikai többletjelentést hordoznak. A Száncsengő (Szán megy el az ablakod alatt) felező hatosaira telepedő ütemkapcsoló, páros molosszusok mondattani és hangrendi viszonyai például óhatatlanul előhívják a zenei értelmezést. Az első és a harmadik versszak nyitó sorpárja állítmány nélküli, igeneves szószerkezet. A kezdősor ereszkedő hanglejtésű, tökéletesen kiegyensúlyozott szerkezetű, ütempárra osztódó szólam (Éj-mély- bői fólzengő, illetve Szétmálló hangerdő). A mindkét versszakban azonos második sor viszont egyik felében hangot idéz (- csing-ling-ling -), másik felében hangforrást láttat (száncsengő). A sorrend a harmadik sorban megfordul (hangforrás + hang), és ez a szerkezeti váltakozás végigvonul az egész versen. A középső versszak egyedi jellegzetessége az igei indítás (Földobban) és a mély hangrend (- kop-kop-kop -). Ez a minden ízében tökéletesen megformált szerkezet ugyanakkor korántsem statikus: a képsor a szemünk láttára, a harmadoló zenei ritmus a fülünk hallatára, mintegy menet közben születik. A gazdagon, sokrétűen formált vershangzás ugyanakkor igényesen megkomponált versszerkezetbe illeszkedik.25 A hagyományos láb- vagy kólonversként már nem értelmezhető, összetettebb formák esetében is hasonlóan játszódik le a folyamat. AHaragosiróX {Fut, robog a kicsi kocsi..., ME 4) maga a költő nyilatkozta, hogy „ritmikai stúdium”, a rövid szótagok szaladásával való játék.26 Ugyanaz történik benne, mint a Bartók suite Varázséneké ben (Csiribiri csiribiri I zabszalma) vagy a Robogó szekerek első közelítésben prózának látszó, hosszan kígyózó soraiban (Mennek 346
