Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 1. szám - Károlyi Tamás: Élet a Marson

- Azt. Később még mindig szólhatunk.

Laura a szemüvegét törölgeti, Zoli valami srácról beszél, aki Párizs helyett véletlenül Isztambulba utazott és egy zsák fűvel tért haza, Joda ezen röhög, én is röhögök és befalom a nokedli maradékait, amit egy pohár vizezett Sprite- tal öblítek le.

Mi ez az egész? Nem értem. Szombathely nem az a hely, ahol bárki felszívódhatna. És most egyszerre úgy tűnik, Tobi megint itt van, mégsem keres minket, egyáltalán ő az? Hová vezet mindez? Kezdetben, amikor nyoma veszett, azt hittem, bármely nap felhívhat, basszátok meg, itt meg itt vagyok, mi van veletek, és most egyszerre lehet, végig itt volt ebben a hangyafasznyi pogivárosban, és mi eltűntnek, elraboltnak, halottnak hittük, míg aztán már mi sem gondoltunk rá. És most, ha megjelenik, rémülten bújunk össze, nem értjük, mi van.

Úgy megyünk végig a Fó' téren, el a BILLA eló'tt, hogy jobbra-balra tekintgetek, nem látom e meg Tobit valahol, egy kirakatnál, a McDonald’s-ban ülve, csajokkal flörtölve valamelyik pádon. De csak a graffitiket látjuk a falakon mindenütt, néha lehetetlennek tűnő helyeken is, két méter magasságban a templomfalon, mindenütt ott a jel: „TOBI” itt van.

A napok lassan újra felveszik régi arcukat, mégsem érzem úgy, hogy minden ugyanolyan lenne, mert bármily lehetetlennek is érzem, valami változik, és közben mégis ugyanaz marad. Újra fősuli, újra reggel fel, előadás, szeminárium, vagy akármi, valahol ebéd, komolytalan beszélgetések, előadás, szeminárium, vagy akármi, lógás, haza, vacsora, tévé és alvás. De már nem nézem folyton ex-barátnőm tarkóját az órák alatt, nem keresem a pillantását, és ha kimegyek az utcára, félek találkozni Tobival, mert itt van valahol ebben a hangyafasznyi városban, ahol senki sem maradhat észrevétlen, mégsem ismer senki senkit.

Fanni hívott a múltkor, ahogy gondoltam is, ő mesélte, hogy látott egy csávót, olyan harminc év körülit, hangosan énekelve táncolt át a zebrán, két ujját használta dobverőnek és a kukákon verte le a ritmust. Sok az őrült a városban, mondtam, és meséltem neki a táskás néniről, aki retiküljét pörgetve ordibálta: ,Kelrobbantom Szombathelyt! Felrobbantom Szombathelyt!” Azt hiszem már meghalt, mondtam, legalábbis egy ideje nem láttam, mondtam. Csak ezért hívtál, kérdeztem aztán, és ő hallgatott. Nem csak, mondta. És kérte, hogy találkozzunk, ha még van kedvem hozzá. Még a mobilon keresztül is éreztem, hogy zavarban van, és azt mondtam, hogy oké, találkozzunk, én ráérek végül is. Hangom teljesen közömbös volt; micsoda bunkó vagy Max, gondoltam, micsoda bunkó. Megbeszéltük, hol és mikor, mondtam, nekem jó, nekem mindegy.

Kinyomtam a mobilt és továbbra is iszonyatos seggfejnek éreztem magam, pedig én voltam az, akinek kést döftek az oldalába. Ezzel mentegettem magam, vajmi kevés eredménnyel. Hiszen jogosan viselkedek így, jogosan vagyok bunkó, nem merve érdeklődést és érzelmeket mutatni, miért is, mire föl? Ösztönös mozdulattal az oldalamhoz kaptam, ott rejlik a válasz talán. így indultam el a fősuliba, remélve hogy nem futok össze Fannival útközben.

Beszélgetünk Noémival, arról próbál meggyőzni, hogy Fanni tiszta őrült. Ne légy hülye, hajtogatja, nem is ismered.- Ezért kéne megismernem előtte, nem?

30