Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 3. szám - Oliver Friggieri: Az első telefonhívás; A baba, amelyik nem beszélt

„Nem, nem kell” - cáfolta meg azonnal Konstanzu.

„Nem vagyunk tán olyanok, mint a többi ember? Ha már valakinek van, minekünk miért nem lehet? Miért nem vagyunk olyanok, mint ők? ” - folytatta az asszony.

„Oh nem, ugyan miért?! Miért hajszolnánk magunkat felesleges dolgokért?” - intette a feleségét megint. „Gyerekünk sincs, csak kettőnknek? Megvagyunk úgy, ahogy eddig is voltunk. Van talán panaszra okunk?”

Filoménát néha befolyásolta mások véleménye és vágyakozott dolgok után és álmodott dolgokról. De szíve mélyén valójában nem vágyakozott arra, hogy megváltozzon az életük. Talán már túl késő - gondolta. Mindig félénk volt - nem beszélt sokat és nem voltak barátai, megvoltak Konstanzuval. Néhány goromba szó a férjétől azonnal elvetette bátor gondolatait és elfelejtett mindent. Petróleum tűzhelyen főzött éppúgy, mint korábban, azt kormolta és szaglászta. És akárhogy is, de férje tányérja minden nap ott gőzölgött a konyhai asztalon, amikor a tizenkettőt elütötte. Bútoraik, akárcsak a konyhaasztal is régi volt. Annak régi időket elnyelő porával.

„Talán jó lenne elmenni világgá, megnézni egy másik országot, csak néhány napra” - mondta Filoména neki egyszer. Az utcában élő emberek szép dolgokról meséltek neki, amit a tengeren túl láttak. Dombokról és hegyekről hencegtek, mások színes fényképeket hoztak tavakról és folyókról, és voltak, akik nagy távolságról meséltek, amiket a repülőkről vagy vonatokról láttak.

„Na mondd csak! Málta talán nem elég nagy?” - vágott a szavába az ura. „És mi lesz, ha eltévedünk, és nem találunk vissza a szállodához, akkor mi lesz? Elég nekünk itt. Málta éppen olyan ország, mint a többi. Felejtsd el a képzelgéseket. Honnan vetted az ötletet? Itt nőttünk fel és itt is halunk meg.” „Én nem mondom, hogy örökre menjünk, hogy hagyjunk itt mindent. Figyelj, amit mondok Konstanzu” - tartott ki az asszony. „Csak egy hétre mennénk, vagy néhány napra és nem is mennénk messze.”

„Nem, nem.” - mondta a férfi készen arra is, hogy felemelt hangon ismételgesse a szót, ha az asszony nem szakítja félbe.

,yjól van no! Jól van, nem megyünk külföldre.” - engesztelte ki Filoména. Konstanzu folytatta a motyogást alig hallhatóan magában.

Az embereknek az utcában tévéjük is volt és állandóan azt mesélték, milyen jó filmek mennek esténként. Nem volt ház, amelyikben ne tévéztek volna késő éjjelig. A hangok, a zajok és a melódiák áthallatszódtak a szomszéd televíziójából, és Filoména és Konstanzu házáig értek a nyitott ablakon. Filoména élvezte és szíve vágyakozott egy saját tévéért.

„Konstanzu, ma már mindenkinek van tévéje. Ha mi is vennénk egyet, jó műsorokat nézhetnénk, az idő is sokkal gyorsabban telne. Ahogy mi most élünk, az idő túl lassan telik.” - mondta egyszer az urának.

„Idővesztegetés. A televízió összezavarja az életet. Megvagyunk, ahogy vagyunk, és ahogy régen is megvoltunk. Nem, nem, felejtsd el a televíziót.” - válaszolta Konstanzu a szokásos keményfejűségével. Nem volt kedve vitába keveredni emiatt asszonyával. Megvolt a véleménye, hogy az új nem foglalhatja el a régi helyét, még akkor se, ha mások ezt másként teszik, de ez nem zavarta őt. A ruhák például. Sose vette le a sapkáját, csak a templomban és azonnal visszatette, ahogy kilépett onnét. Ugyanazt a mellényt viselte majdnem egész évben, csak a nyári vad meleg idején vetette le. Sosem viselt

248