Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 2. szám - "VALAMIT VISZ A VÍZ" - Fűzfa Balázs: A magyar költészet néhány cseppje

AZ ÉRTŐL AZ ÓCEÁNIG

Az Ér nagy, álmos, furcsa árok,

Pocsolyás víz, sás, káka lakják.

De Kraszna, Szamos, Tisza, Duna Óceánig hordják a habját.

S ha rám dől a szittya magasság,

Ha száz átok fogja a vérem,

Ha gátat túr fól ezer vakond,

Az Óceánt mégis elérem.

Akarom, mert ez bús merészség,

Akarom, mert világ csodája:

Valaki az Értől indul el S befut a szent, nagy Óceánba.

(Vér és arany)

Aztán már csak az újklasszicizmus fegyelme és mértéktartása nyújt vigasztalást. Babits és Kosztolányi részvét-etikája, Tóth Árpád és Juhász Gyula (aki egyébként a Föltámadott a tenger újrafogalmazását is megíija) szövegeinek elégikus szomorúsága, a Csak posta voltál folyó-meder dichotómiájának megfontolt derűje:

„Nagyapád háza s a szelíd Dunántúl: de abban se lelheted izgazánbul magad lelkét, lázadó siheder!

Más voltál ott is! más táj, messzebb útak voltak még amik rajtad áthúzódtak s csak posta tudtál lenni és meder.

Életed gyenge szál amellyel szőnek a tájak s múlt dob hurkot a jövőnek: amit hoztál, csak annyira tied mint a por mit lábad a szőnyegen hagy.

Nem magad nyomát veted: csupa nyom vagy magad is, kit a holtak lépte vet. ”

(Részlet)

Immár fóltétetnek a legnagyobb kérdések újra. „Túl jón és rosszon” (Nietzsche) meg kell kérdezni megint és megint: az egyetemes önpusztítás korában van-e valamennyi remény arra, hogy múlt és jövó' megértse egymást? Megélhetó'-e következetesen az emberi élet?

A Csak posta voltál című vers nemcsak egyén és történelem viszonyáról, az egyén kiszolgáltatottságáról, szomorú szabadsághiányáról szól, hanem számadássá fogalmazza át az önmagunkkal való elégedetlenségeket. A hiúságot és az önbecsapást, a nagyképűséget, az önzést, a gó'göt teszi felejthetó'vé. Azzal ad örömöt, hogy szembesít bennünket mindezekkel, s nem fenyeget,

166