Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 2. szám - "VALAMIT VISZ A VÍZ" - Fűzfa Balázs: A magyar költészet néhány cseppje
Természet és ember létezésének fontos elemeit vonatkoztatja egymásra a költő. A természetből vett jelenségek segítségével világít meg emberi érzéseket. Filmszerű képsorok vetítődnek egymásra a Nagyváradtól való távolodás tényleges és jelképessé emelt történésében - az ismert, marasztaló, mert értékes múlt; a pillanatnyi, s ezért varázslatos jelen és a még izgalmasabb, mert ismeretlen, gazdagnak, szépnek sejtett jövő, a szabadság hívogató világa. Egybefonódnak, egymást erősítik a képek és a jelentések: jó volna maradni, de menni kell mégis. Az első három szakasz a marasztaló természeti szépségeket mutatja meg, a negyedik strófa átmenetet képez, a befejező három szakasz pedig az emberi értékek visszavonzó erejéről beszél - könyvtárról, műalkotásokról, közös mítoszokról és legendákról, ezek megtartó erejéről. A szöveg mélyében pedig ott rejtőzik a lényeget kifejező ellentét: az itt maradás élményei a túzhez kötődnek, s most az ugyanazon vízből lett jégen siklunk. Amaz jelentette a szépséget, a nyári, felszabadító élmények birodalmát, emez - ami egyben ugyanaz is! — biztosítja a száguldás, vagyis a távolodás-távozás lehetőségét. Innen érthető a refrén ismétlődő felszólítása: „Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk!” Maradnék tehát, de ama túlnani világok izgalma már kitörölhetetlen belőlem. Nem a vízről, hanem annak nélkülözhetetlen „ambivalenséről”, partjáról szól Csokonai Vitéz Mihály egyik legfontosabb s legismertebb költeménye, A tihanyi Echóhoz (1803). Az első szövegváltozat szó szerint is tartalmazza az utalást: A füredi parton. Később adja csak a költő a gyönyörű elégiko-ódának a végleges címet: Ha vízről, folyóról vagy tóról szólunk, akkor annak partja és medre is fontos versmotívum lehet tehát. A költészet eszköztárának segítségével azonnal jelentéssel töltődik meg nemcsak A fekete zongora, Az ős Kaján, A fól-fól dobott kő (Ady-címek) jelezte tárgy, figura, mozgás, hanem a füredi Balaton- vagy a budapesti Duna-part is azonnal többet jelent önmagánál (,A rakodópart alsó kövén ültem...” - József Attila: A Dunánál). A víz és az őt határoló föveny, szikla vagy éppen lépcső kettősége szimbolikus jelentésében az emberi lét legáltalánosabb törvényeire célozhat Csokonainál, illetve József Attilánál. A Balaton csendje a társ nélküli költő csendje lesz, a Duna lassú méltósága jelen, múlt és jövendő, egyéni sors és történelem egybefogalmazására adhat alkalmat. Költői hitvallást, létösszegzést olvasunk A tihanyi Echóhoz című versben. A lírai én tudomásul veszi az immár megváltoztathatatlan helyzetet: ő, aki azért él, hogy fontos dolgokat közöljön másokkal, csak saját hangjának torz utánzatával társaloghat, csak a maga-teremtette megszemélyesített létezőkbe vethet valamelyes bizodalmát. E megszemélyesített létező, az Echó, a visszhang azonban egyre tragikusabb jelentésárnyalatokat hordoz magában: „Óh, Tihannak rijjadó leánya! Szállj ki szent hegyed közűi, ím, kit a sors eddig annyit hánya, Partod ellenébe űl. Itt a halvány holdnak fényén Jajgat és sír elpusztult reményén 161
