Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 2. szám - Gál Ferenc: Ódák és más tagadások (vers)

Akkoriban még ritkábban olvastam magamról harmadik személyben. Esténként új jóshelyek között haladtam feltűrt gallérral, legszívesebben akarat nélküli erőkkel azonosulva.

De nem akarok elveszni a részletekben, mindig is visszafogott voltam.

Nálam nem olvasott kettős napról, melynek fényénél szolgálati lakásban a költő alakmásokkal cseveghet.

Azt sem csodálom, hogy velem, aki nem csatlakozom pártokhoz, netán a vécén olvasókhoz, a környék gyerekeit sem ijesztgeti senki.

Ne haragudjon rám ezekért, kisasszony, nekem ilyen humorom van. Levelét viszont a többihez gumizva megőrzőm a legfelső fiókban, ahol egy másik életben szolgálati fegyverem lehetne. Darabokra szedhetném a szarvasbőrön, hogy lássam, túl gyorsan csinálok-e továbbra is mindent. Ahogy hajnalban, amikor szemeim felpattannak, mint a gyíktojások. Amíg a kávé főtt, ma is a párától sematikus dombot figyeltem és a folyót, amiről a költő azt írta: a halottak kormából kikevert tinta fénylik ilyen alkalomhoz illőn szerelmeslevélen.

Én is ilyeneket szeretnék kitalálni, kisasszony. Egy-egy lomha mondatot, melyek mozgó céljukat feltűnés nélkül érik el, akár a magzat lábtempója - ilyen az, ha engedek hangulataimnak. Talán mert egyívásúak vagyunk, és akkor nem azért, mert magát sem ringatta bölcső, vagy mert én is késve születtem, ráadásul éppen meteoritzápor paskolta a földet. Inkább mert mi ketten íratlan meséken nőttünk fel (emlékszem az emelkedő napra, az arc megjelent a csillogó víztükörben, a kéz pedig lesújtott). így aztán véletlen lehet, hogy van-e névjegye vagy a hálózathoz kódja, de ha álmában gyakorta aludni vágyik, az aligha.