Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 11-12. szám - Kelemen Lajos: "...saját kérdéseimet próbálom..."
KELEMEN LAJOS „...saját kérdéseimet próbálom...” PRÁGAI TAMÁS: A TERASZON VIDÁM TÁRSASÁG Eljátszhatunk a gondolattal, hogy a kritikus kíváncsisága: nászszoba, s az ízlés benne a pamlag, amelyen - a nászra várva - végigfekszik a mű, de ezzel vége is a dolognak. Mivel a kritikus minden helyzetben szakemberebb, semhogy bármi tündérkedés meggyarlósíthatná; nem utolsó sorban a szorosan rágombolt tudománya (ne adj isten: tudálékossága) az, ami megóvja, hogy csak úgy, bővérűn gyönyörbe essék. Ha egyszer-egyszer, ritka kivételként mégis fóljut a paradicsomi érzésig; a félig-meddig leoldott kötelesség mögül kivillanó ihlettel és örömmel, azt legalább részben mint író köszönheti magának. Mármost a mások világát írói ingerként hasznosító, vagyis a misztérium jogát igénylő kritikus a kettészakadt lélek esete? Ez ennyire nem igaz. A kritikusban ugyanis arányok öltenek testet; olyanok, mint módszeresség, ismeret, gyengédség vagy kegyetlenség, kétkedés vagy megindultság, és így tovább. A morál megengedi az ítélkezést, viszont nem feledtetheti az ítélkező pozíciójának menthetetlen kétértelműségét. Másfelől az is igaz, hogy a kritikust csak elvétve nevezik alkotónak, miközben elvárják tőle, hogy azért lehetőleg mondjon valamit. A teraszon vidám társaság szerzője a maga kritikai ideáját illetőn elég világosan beszél, midőn a világ szerkezetére vonatkozó címbéli metaforáról ír: „a világ egy teraszon nyugszik”, ahol „versek hangzanak el és versekről beszélünk, vidám, okosan csevegő társaságban” - mint látjuk, Prágai Tamás az igazi kritikusban az arányok mellett a kedélyt is fontos alkatrésznek véli. „írásaimat ez az alapvető öröm hívta életre; mindhez egy hangulat, egy érzés köthető.” Az, hogy a könyv bizonyos arányok kombinációja, első szemügyre is látszik. Prágai Tamás a mai magyar költészet két magasan jegyzet alkotójával kezdi (Tandori Dezső) és záija (Orbán Ottó) elemzéseinek sorát. Ugyancsak könnyű észrevenni, hogy e dolgozatok nem csak sokatmondó címeikkel (A szerző mint Tandori, a szerző mint irodalom és A távlat filozófiája), de a kritikus fölfedezései révén is összebeszélnek. „Az irodalom nem szerzést és szerzőt, hanem művet ismer - írja egy Tandori-kötet apropóján Prágai -; a szerző tehát a műbe menekül, illetve abba a szerzeménybe, amit az irodalom éppen műnek tart.” A szöveget profi módon belakni képes alkotótípushoz mérten egy másféle kvalitást nyomatékosít az Orbán Ottót méltató dolgozat. A távlat (az itt elemzett Orbán-vers címéről van szó) „a teremtés emberi módjának, az 1042
