Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 11-12. szám - Szentesi Zsolt: Létteliesség és léthiány dialógusa - történelembe ágyazottan
dialogicitásról, elsősorban az állandóság és a változatosság ritmikusságának, egymásba való átmeneteiknek aspektusából. A regényszerkesztés e dichotomi- kusságait nagyszerűen és elegánsan oldotta meg a szerzó', hiszen igen köny- nyű lett volna eltévedni a mozaikok sokasága és sokfélesége között, arról nem is szólva, hogy igen nagy időt, és sok-sok eseményt fog át, s ennélfogva igencsak sok szereplőt mozgat meg a regény. Hiszen szó esik a méhtartás többezer éves történetéről és módszereiről, a Milota család többszáz éves történetéről, déd- nagyszülők, nagyszülők, gyermekek viselt dolgairól, jó és rossz szokásairól, a békési szlovákság történetéről, a szlovák-magyar együttélésről, a történelem viharairól, de legfőképpen három ember: Milota Gyurka bácsi, a fia, Milota János és Roszkos Erka életéről, kapcsolataikról, együttéléseikről és szétválásaikról, vágyakról, örömeikről, szomorúságaikról, életről és halálról. A szerző - a két narrátor révén - biztos kézzel kalauzolja az olvasói tudat hajóját e sokféle hullámot vető, végtelennek tetsző idő- és történettengeren. Természetesen problematikus pontokat lehetne éppenséggel említeni, mint ahogyan a recenzens kissé feleslegesnek érzi az anyagbeszerzési események újbóli felemlítését a regény vége felé, még akkor is, ha e szálat is végig kellett gombolyítani. De erre talán előbb lehetett volna sort keríteni, nem az után, amikor a „nagy lelepleződések” (a betét-színdarab révén, illetve a próbák végső stádiumában) már megtörténtek. (Mint ahogyan ezt az egész anyagbeszerzési történéssorozatot a magam részéről kissé túlírtnak tartom. Itt-ott mintha csak a poénok kedvéért íródtak volna az egyes részfejezetek — bár e poénok, az igazat megvallva, kétségtelenül szórakoztatóak voltak, csak kissé az öncélúság, a l’humour pour l’humour szele lengi körül ezeket, elsősorban a verbalitás szintjén.) Szintúgy a problematikusság jeleként értelmezhető, hogy néhol egyfajta temporális, illetve logikus inkonzisztencia, inkongruencia tapasztalható meg akkor, amikor úgy reflektál egyik beszélő/író személy a másik szövegére, hogy az az időbeliséget tekintve legalábbis kétségesnek tűnik. (Például a fikció szerint csak a történéssor legvégén kapja meg Milota Erka kézírásos lapjait.) Ugyanakkor igen jó ötletnek, mondhatni fikcionális telitalálatnak vélem a betét-színdarab kidolgozását és beépítését, illetve ennek funkcióját („nagy lelepleződés”, szálak jelentős részének „elvarrása”, a történelem és az emberek szörnyűséges eseményekbe torkolló kapcsolatának prezentációja). Ráadásul úgy tudta megoldani ezt a szerző, hogy a színdarabíró(k) (?) dilettantizmusát is érzékeltetni tudta, ami fontos adalék a két (egy?) szereplő habitusát illetően. A regényben - amint erről már szó esett - Milota Gyurka bácsi és Roszkos Erka mesél. Ez azért is különösnek tűnő megoldás, mert ugyan a két ember viszonylag jól ismeri, sőt szereti és tiszteli egymást, még kollégák is voltak az öregotthonban (Erka igazgató, az öreg gondnok), ám első pillantásra - látszólag - kézenfekvőbb lett volna a „párbeszéd” Erka és Milota János, az öreg fia között (már csak a köztük lévő viszony, illetve a korazonosság miatt is). Am éppen a Gyurka bácsi és Erka közötti többszörös, többsíkú különbségek adnak egyfajta távlatosságot, feszültséget, és ugyanakkor egyensúlyt a regénynek. Hiszen az öreg Milota bölcs, sokat megért és megtapasztalt, önmagával, szőkébb és tágabb környezetével összhangban élő ember, aki mintegy otthon van a világban, a létben. Önkiteljesítő, önmegvalósító individuum, a teljes értékű létezés már-már mitikussá növesztő alakja, aki mindemellett szinte teljes szimbiózisban él a természettel is - ahogyan erre a virágokkal, a fákkal, de 1040
