Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 11-12. szám - Bodor Béla: Városablak
kultúrház, ott még azt sem. A rendőrségen bevallotta, hogy semmi más nem vezette, csak az irodalom, azon belül is Prolikrúdy munkáinak a szeretete és a vágy, hogy minél többekkel sikerüljön megismertetnie. Nem lévén sem előadóművész, sem irodalomtudós, esélye sem volt arra, hogy előadóként meghívást kapjon efféle rendezvényekre, felolvasó- vagy szerzői estekre. Francit sokasodó botrányai miatt már rég nem hívták közönségtalálkozókra. Csakhogy ez az úr a népművelők kedvence lett. Egymásnak ajánlották, valósággal kézről kézre adták, mint végre egy jó modorú, kulturált, művelt, saját munkásságában járatos és szuggesztívan felolvasó írót. Régen a pályán lévő öreg rókák jártak a csodájára - meg voltak győződve arról, hogy magyar íróban ilyen nincs. És, mint a rendőrség bebizonyította, tényleg. Ez még a legbőszebb szocializmus éveiben történt, tehát a pacákot kíméletlenül elítélték, annak ellenére, hogy ténykedésével nem okozott kárt senkinek. Ma simán kimoshatná magát azzal, hogy a dolog konceptuális művészeti akció volt, nem szélhámosság. Amiben egyébként lenne is valami. Elítélték tehát, és egy televíziós lángelmének az a remek ötlete támadt, hogy valami megnevezhetetlen műfajú műsorban összehozza az eredetit a másolattal. Az operatőr mindent megtett: a csalót megvető szögből fényképezte (ezek még ilyeneket tudtak!), Francit a kevésbé béna oldaláról félprofilból, de a helyzet menthetetlen volt: egy választékos modorú, kulturált, nyílt tekintetű, disz- tingváltan bűntudatos úriember ült szemben egy roggyant iszákossal, aki remegő kézzel célozta be a szipka helyére a füstszűrös cigarettát (amit egy asz- szisztens gyújtott meg), és sandán pislogott jobbra-balra, mert a rendező megígérte, hogy a felvétel végén hoznak neki valamit. (Előtte nem. És már fél napja bezárva tartották, hogy tisztuljon valamelyest. Legalább agyilag. Szerencsére a televízió szagokat nem közvetít.) A műsorvezető igen hosszan foglalta össze a történteket. Azután felvételről néhány elkeseredett népművelő nyilatkozatát játszották be. Valamennyien méltatták a csaló érdemeit, elmondták, hogy közönségük mélységesen meg van rendülve, de a községi könyvtárban azóta is egymás kezéből rángatják ki a Prolikrúdy-köteteket, és se előtte, se azóta szerzői estnek akkora sikere nem volt. A szélhámos élőben kétségbeejtően őszinte megbánást tanúsított, és ismét elmondta, hogy nem állt szándékában ártani senkinek. Szemtől szembe kért bocsánatot az írótól, méltóságteljesen alázatos fejhajtással. Olyan hangulatú jelenet volt, mint amikor a pápa húsvétkor gondosan kiválasztott koldusoknak megmossa a lábát. Ezután minden szem Prolikrúdy felé fordult, és a műsorvezető kérdezett is tőle valami követhetetlenül bonyolultat - tudta, hogy a kérdezett a legegyszerűbb kérdést sem fogná fel, mert nincs abban a szellemi állapotban. A választ a műsor előtt többször elpróbálták. Franci megszívta a cigarettáját, kétségbeesett karikákat eregetett, majd ezt mondta: - Izé... maga hogyhíjják... kérem... nahát... Miféle kupleráj ez... hogyhíjják... én fizettem és maga baszik. A műsorvezető korát meghazudtoló fürgeséggel vetett véget a beszélgetésnek, és következő műsorát ajánlotta a nézők figyelmébe, ami alatt a kamera a reszkető kézzel dohányzó Prolikrúdyt mutatta, különböző beállításokban. Kán elzárta a készüléket, és hangosan szitkozódott.- Ez a barom! Képes kiállítani ezt a roncsot! Ezt az agyatlan alkoholistát! 1010
