Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 11-12. szám - Kabdebó Tamás: Tízparancsolat
is. De ha megnevezzük az illető apját, anyját, mondjuk mint Szabó Károlyt vagy Vető Rozáliát, akkor gyalázkodásból, rálapátolásból személyes inzultus lesz. A hívő ember számára az Isten személyes valóság, káromlása velőbe vág. „Akár hiszed, akár nem” van egy fórum, egy apelláta, egy legfelsőbb bíróság, amit nem lehet túllicitálni. Hívő ember számára ez az Isten, hitetlen ember számára „emberi mivoltunk lényege”. A hívő ember az Istent tartja a kegyelem forrásának és az emberek agyában, vérében, zsigereiben cirkáló jóindulat-áramlás szerinte hozzá vezethető vissza. A hitetlen, az agnosztikus hajlamos arra, hogy Nietzsche módján az embert emelje a legfelsőbb piedesztálra, mivel az Istent „halottnak” vagy „tetten nem érhetőnek” tekinti. Akkor hát miért káromolja? Nem gondol arra, hogy ezzel önmagát, emberségének leglényegét gyalázza? Lehet, hogy azért teszi, mert a káromkodásnak nincs többé erkölcsi tartalma számára, noha érzelmi töltetét nem veszítette el. Lehet, hogy azért, mert irigyli azokat az embertársait, akiknek megmaradt egy Felsőbb Bíró vagy egy Felsőbb Erő, és elvitatja tőlük ennek jogosultságát. Igen ám, de a hívő ember is káromkodik. Jób és Jeremiás eljutottak a panasztevésig, sőt, implicite felelősségre vonták Istenüket, kinek csapásait megérteni aligha, elviselni alig lehetett. Napjaink hívő embere ha káromkodik, végső kifakadás- ként teszi azt, mert az igazságtalannak vélt csapásban nem látja az igazság- osztó kezét. Kosovo, Bosznia, Auschwitz, Kocsedo ilyen csapások, Sopronkőhida, Recsk, Újvidék hajszálakkal enyhébbek. Lehet-é, hogy ezeken a helyeken a Kenaima nyert csatát a Nagy Szellem ellenében? Mindezeken innen van még egy általánosabb ok is, amely miatt az egykor alpárinak nevezett beszéd - beleértve a káromkodást — polgárjogot nyer. A pszichiátria előretörésével eluralkodott az a nézet, hogy érzelmi tölteteket jobb a szelek szárnyára bízni (vagy a kirúgott gyóntatópap helyére befurakodott pszichiáter fülébe súgni), mint lefojtani a lélekben. Példa erre - még a harmincas évekből - a Szabad Ötletek Jegyzéke, egy botcsinálta terápista által sugallt lelet, amelyet évtizedekig rejtegettek, míg az Arkánum, majd a Petőfi Múzeum nyilvánosságra nem hozta azt. Ma többen elmarasztalják a józant, aki ezt az orvosi dokumentumot - mely szitkok és öklendezések sorozata — nem tekinti valami csodálatos szürrealista versnek. Hát igen, a Jegyzék semmivel sem volt olyanabb mint Alan Ginsberg megannyi verse, Jean Gene onániás prózája, vagy a jelenlegi amerikai elnökről írt esszék és krokik egyike-másika. Az ember természetéből következik, hogy a szenteket egykor glóriafényben látta és láthatta, ma pedig az ürülékre irányul a figyelem, amit ők is termeltek. A pszichiátria embere az állatörökséggel küzdő lény és a két háború közti „freudista” irányzat egyik alaptétele volt a lelki purgálás. Azóta a terápia más irányban fejlődött. Az orvosságos kezelésen túl a beteget a pozitív gondolkodás, saját felismert erővonalai és életigényes erőforrásai felé terelik. József Attila jó ösztönnel és teljes intellektuális fegyverzettel írta meg ugyanakkor a Dunánál című versét, amikor - erre másfél nap kávéházi időt szakítva - „kiírta magából” a Jegyzék salakját is. Bár aligha egyenértékű, a lelkiállapottal mindkettő igazolható: a Jegyzék mint a nadir, a Dunánál mint a zenit, egy skizofrén üstökös hangulat pályáján. Egy egészségesebb psziché, James Joyce képes volt arra, hogy az évszázadeleji irodal938
