Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 10. szám - Kovács Sándor Iván: Szenczi Molnár Albert babérkoszorúja

pal később. Igaz, nem a fényes római Capitoliumon, hanem csak a germán Strassburgban, és nem mint költő, hanem mint ifjú tudós. De tegyük hozzá mindjárt: protestáns létére éppen Rómába ment zarándokolni 1596 őszén, és - Babits szonettjével szólva - „tiport hatalmasan” a Capitolium-dombon is; csodálván az antik Róma maradványait, az örök márványt és babért. Róma városára később is nosztalgiával emlékezett vissza: egymásra rajzolta a Pantheon és a Szent Péter-bazilika kupoláját.

A Molnár babérkoszorú története még megíratlan. Megritkult, töredezett voltával nem tudott megbékülni a mindent dicsőnek, eszményien teljesnek látó késő-romantika. A Magyar Történeti Életrajzok sorozatban megjelent Molnár-életrajz illusztrálója, Cserna Károly 1897-ben a romjaiban megmaradt koszorút abszolút ideálissá dúsította. Ezen a díszkoszorún már legalább ötven babérlevél van, babérbogyócskákkal együtt, alsó fele pedig valaminő drapé- riás-csokros kegyeleti geometriára vall; mintha most vették volna ki egy molymentes celofántasakból. És Cserna mester nem átallja a hitelesség látszatát keltve aláírni: „Szenczi Molnár Albert babérkoszorúja”.

1596 őszén is olyan dúsan tenyészhettek a babérbokrok a Capitolium lejtőin, ahogyan azokat magam is sokszor láttam és csodáltam Rómában járva. Ezekről illik néhány levelet szakítani, jobb híján felszedni, ami egy-egy kertészeti vágás-nyírás után a földre hull. Nincsen szebb szuvenír az örök városból, mint a capitoliumi babér. Elteszed, lepréseled, aztán egyikét-másikát elajándékozod. Először Ravennában, Dante kultikus sírkápolnája előtt láttam ezt a babérlevél-felszedő szertartást még 1959-ben, egyetemi hallgató koromban. Amikor az angolok, németek eszelős északi áhítattal elkezdték gyűjtögetni, mi is követtük példájukat. Azóta sem tudok leszokni róla, s mindig csak a Capitolium tövéből hozok utánpótlást. Hiszem, hogy Molnár Albert sem jött haza Rómából babértalanul. Lepréselt babérleveleimmel olykor egy-egy íróbarátot köszöntöttem Kossuth-díja alkalmából. Cipi, azaz Ottlik Géza, aki flegmán úgy ítélt a római Szent Péter-bazilikáról, hogy kupolája alá be lehetne tolni egy mozdonyt, velős válasszal nyugtázta a diadaljelet: „Köszönöm a capitoliumi babért”.

Becses darabjai még Molnár megőrzött dokumentumainak a nevére kiállított kapubelépőjegyek, amelyekkel 1595 nyarán Genf, 1596 őszén pedig Róma városának kapuin haladt keresztül. Olyan mánia ez, mint eltenni egy emlékezetes színház- vagy hangversenyjegyet, múzeumi belépőt.

Szenczi Molnár tárgyainak tekinthetjük bejegyzésekkel, helyenként rajzokkal gazdagított könyveit is. Jó értelemben vett grafomán volt: kölcsön- könyvbe is beírt ilyesféléket: „Szegény Molnár Albertnek bizon csak egy pénze sem volt, mikor ezt írta Heidelbergában, mindazáltal volt valami embersége.”

A szobrok és a képek is tárgyak: műtárgyak. A „grafomán” Molnár ikonomén is: a Discursus de summo bono egyik helye egy Arcimboldo-képre utal; arra, hogy miként rakja össze a manierista festő az Ősz képi látványát gyümölcsökből, virágokból. Tartott-e vajon ilyen képet szobája falán, vagy csak olyan istenesebbeket, mint amelyeket a kedves öreg Béza Tódorral nézegettek együtt, amikor Rómába menet Genfben felkereste? Egy képe vagy plakettje biztosan volt. Amikor harminchatéves legény emberként végre eljegyzi a háromgyerekes Ferinari Kunigundát, az asszony egy német fejedelem „aranyképmásával” lepi meg.

915