Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 10. szám - Viktor Pelevin: Ivan Kublahanov
VIKTOR PELEVIN Ivan Kublahanov Amikor megjelent az idő, őneki rögtön felrémlett, hogy már volt valami ilyesmi. Az első pillanat olyan volt, mint az örökkévalóság - semmilyen esemény sem zajlott le ez alatt az örökkévalóság alatt, és bármilyen minőség híján lévő tiszta létezés töltötte ki. A második pillanat is végtelen volt, de ez az új végtelen már kissé rövidebbnek bizonyult — már csak azért is, mert új volt. O megértette, hogy ezután állandóan gyorsulni fog az idő, amíg elérkezik a pillanat, amikor úgy felgyorsul, és olyan erős lesz a nyomása, hogy valami helyrehozhatatlan dolog történik. És bár ez a pillanat még messze volt, őbenne furcsa s mintegy valami emlékhez kapcsolódó szomorúságot keltett a gondolat, hogy megkezdődött az idő aknájában való gyorsuló zuhanása. Nem öntötte szavakba ezt a gondolatot - nem ismert szavakat, de ha ismert volna, biztos ezekhez hasonlókat választ ki közülük. Szavak nélküli megértéssel a történés lényegébe hatolt, és mivel az egész világegyetem eseményeit kizárólag önnön érzékelései jelentették, csak önmagára vonatkozott az egész, dinamikusan gyarapodó tudása. Amikor végre hozzászokott saját, homályos sorsához, akkor már végtelenül öreg és bölcs volt, és nyugodtan szemlélte az idő gyorsuló áramát. És ekkor valami elképzelhetetlen dolog tört be a létébe: hirtelen tudatára ébredt, hogy határai vannak. Hogy van, ami őbenne, és van, ami az ő határain kívül létezik, és őt magát valamiféle áthatolhatatlan keretek veszik körül. Ez felfoghatatlan volt számára, de ez volt a realitás, az új törvény, amely szerint ezután léteznie kell. Aztán pedig azt érzékelte, hogy nemcsak határokkal, hanem formával is rendelkezik. A legfurcsább az volt, hogy egyszerűen nem volt honnan támadniuk ezeknek a váratlan dolgoknak - nem volt semmiféle forrásuk, gyökerük, és mégis behatoltak az életébe. Viszont könnyebben hozzászokhatott az újhoz, mert az idő addigra nagyon felgyorsult, és minden rendkívül gyorsan történt. Az előző élete - amelynek kezdete a kifej ezhetetlenben veszett el -, nagyon hosszú volt, de nem volt benne semmi, amire visszagondolhatott volna. Most viszont sok minden történt, de a tudata csak azokat a változásokat volt képes rögzíteni, amelyek túl gyorsak voltak, és nem érintették létének valódi alapját; ezt megértve azt is megértette, hogy létének van igazi alapja, és azt is megértette - az, hogy létének alapja tudatosul benne, azt jelenti, hogy felébredt. Felébredt, és rájött a legfontosabbra: az átalakulások nem ővele történtek. Ő valójában nem hagyta el az első pillanatot, amelynek határán túl az idő kezdődött, ám az első pillanat örökkévalóságában tartózkodván mégis folytonos figyelemmel követte azt a szeszélyes fodrozódást, amelyet az idő keltett 902
