Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 10. szám - Szegedi Kovács György: Az "ellenséges" irodalom; Rabságban; A lyukon át; Start cél nélkül (novellák)

Az öreg újra erőt vett magán. Szemei egészen kitisztultak, a reménység fuvallata ráterült lelkére.

Határozott léptekkel kiment a parkba, Sanyika helyébe képzelte magát, s megpróbálta megkeresni sünikét, amit ő rejtett el két nappal ezelőtt: „Hol vagy te sünike? Úgyis megtalállak, előlem nem bújhatsz el! (Persze többször is észrevette, de kereste tovább.) No...! Hol vagy már...? Most aztán jól elbújtál te kis ördög. Legalább adj hangot! „Tivadar!” - hasított élesen egy női hang. Az öreg döbbenten forgolódott maga körül. „Tivadar! Itt vagyok a bokor mögött!” Tivadar gyorsan széthúzta a bokor ágait. Idős asszony vigyorgott a túloldalon: „Sünike vagyok, én vagyok a sünike!” - csucsorította össze száját, néhány puszit ciccentve.

Az öreg legyintett, s fürge járással eltűnt a park fái között.

Egyszer végigküszködte a távot az épület körül, majd bejelölte a START és CÉL vonalakat. Jó erősen áthúzta többször is, hogy jól látsszon. Abetűknek még külön mutatós formát is adott, s újra végigerőltette magát a távon jajgatva fájdalmában: „Ilyen erős ellenféllel nem állok ki többé.”

„Üdvözöllek kedves Attila fiam!” - nyújtotta kezét a levegőbe az öreg, csak úgy röviden, feltűnés nélkül. „Gratulálok az igazgatói kinevezésedhez... Nem, ez nem jó... Szervusz Attila fiam, vagy inkább: szervusz fiam, szeretnék mindjárt gratulálni az igazgatói kinevezésedhez... Ez sem az igazi... Szervusz Attilám, engedd meg, hogy gratuláljak az igazgatói kinevezésedhez. Igen... Ez talán jó... így biztosan jó lesz.”

Gondterhelten állt az étkezde előtt: mi lesz, ha éppen ebéd közben jönnek.

Remegő kézzel, kapkodva lapátolta a levest. Mire elfogyott a lé a tányérból, jókora patakocskák kígyóztak a tálcán. A pörköltes főzelék ízlett neki, itt kiengedett csöppnyit a feszültségéből, s beszélgetésbe elegyedett asztaltársaival: „Igen kérem” - mondta. „O az igazgató. Az én vöm, Dr. Nyíregyházi Attila.”

„Tivadar bácsi éppen ebédel!” hallatszott a folyosóról a főnővér öblös hangja.

Az öreg azonnal fólpattant helyéről, s néhány hosszú lépéssel kinntermett a folyosón.

Juli visszafogott mosollyal elöl, alatta a két fiúcska lépegetett egykedvűen, hátul lemaradva Dr. Nyíregyházi bandukolt hátratett kézzel, mintha múzeumban lenne.- Hogy van édesapa? Jól néz ki. Nincs valamire szüksége? Ne haragudjon, hogy később jöttünk, még több dolgot is szeretnénk elintézni, túl sokáig nem tudunk maradni, ugye megérti - hadarta egyszuszra Juli. A fiúk arcközeibe cuppantottak a levegőbe, s kirohantak a parkba.

Az öreg nyájas mosollyal lépett vője elébe, s már messziről nyújtotta a kezét: „Szervusz Attilám” - kezdte mondókáját. Dr. Nyíregyházi fél oldalát mutatta csak apósának, s keze ujjhegyeit nyújtva magyarázott valamit Julinak. Az öreg többször belefogott a „kinevezés”-sémájába, de nyelve minduntalan belebotlott, míg Dr. Nyíregyházi, apósa inggombjára szegezte hirtelen

846