Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 7-8. szám - Rácz András: A magyar társadalom italozási szokásai a XVI-XVII. században

tőzik, ina tántorog, gyomra kérődik, torka okádozik, nyelve akadoz: emberek csúfja, gyermekek nevetsége mindenben.”

A részegség okozta jellemhibák közé sorolhatjuk Csúzy Zsigmond következő megállapítását is: ,A részegség árulója az embernek, mert minden titkát kijelenti.” Ehhez Pázmány ezt teszi hozzá: „Ami a józan ember szővén, az a részeg nyelvén vagyon.”

Forrásaink gyakran emlegetik a részegség közvetlen rútságait, a testi tüneteket. „Az ember testét a részegség teljességgel elrontja, fogyasztja és nyavalyákkal megrakja. A borral vész el szépsége és egészsége a testnek, szemfájással, főszédelgéssel, sok nehéz nyavalyával sanyargat. Ebből vagyon a rút, halvány szín, nyaka, mint az indiai tyúknak, hólyagos, feje fájdalmas, keze reszket, orcája rezes, szeme véres.” — írja Pázmány. Csúzy mindezt a következővel egészíti ki: ,A részeges embernek dögletes és igen nehéz szaga vagyon, dögletes lehelleti, és mészkemence gyanánt égő feneketlen gyomra.” A részegség okozta durva viselkedés kitűnő példája a XVI. századi vándor énekmondó, Moldvai Mihály verses beszámolója, amelyből megtudjuk, milyen szenvedéseken kellett átmennie annak, aki italozó urakhoz járt zenélni. Az ital visszautasításáért így büntették: „Ha menten magam, veretnek... ifjak ezen nevetnek.” Ha mégis elfogadta a felkínált italt: ,Három ejtes tegezből itatnak... ó bort elégítvén vízzel.” Az ital mellé jól is lakatták: „Az gazda jól tart retekkel, torkomat mossa sós vízzel, fejemet káposzta lével.” Hogy meddig tartottak ezek a mulatságok, és mi volt az élettani hatásuk: „Igen keményen, húsz hétben űztem ez mívet Erdélyben, de nem sokára elmémben megh szakaszkodván testemben.”

A részegeskedés nemcsak a test leromlását, hanem anyagi, egzisztenciális elszegényedést is gyakran eredményezett. Heltai Gáspár A részegségnek és tobzódásnak veszedelmes voltáról való dialógus című művének egyik szereplője így panaszkodik: „Megszokám a boritalt, és amiatt mind egészségemet, mind pénzemet, mind ruhámat elköltém.” A XVI. századi énekmondó, Hegedűs Márton egyik költeményében hasonlóképp elmélkedik:

„Vagyon nekem két tolvajom: az torkom, hasam.

Ezek fosztanak, hogy magamat ne ruházhassam.”

Nem voltak ritkák az italos fővel elkövetett garázdaságok és bűncselekmények sem, főképp az alacsonyabb rendűeknél. Ezeket Diószegi Bónis Mátyás így foglalja össze: „O jószágokat elpazarolván és torkokra hányván, más gonosz utaknak kitanálásában törik fejeket, osztán elvetemednek tolvajlásra és utakon való állásra, avagy házaknak titkon való felrontására.” A verekedések, amelynek egyik jellemző példáját találjuk Czegei Vass László naplójában, mindennaposak lehettek. Jelen esetben a szerző, és bátyja cselédei vívtak egymással boros csatát: „O kegyelme cselédi és jobbágyi, sokadalom lévén, az korcsmán megrészegedtek, és ugyanott az korcsmán az bírám kezét az karjában vasvillával általverték, az hegedűsömnek fejét betörték rútúl, más egy cigányomat pedig farban vágták.”

Hogy mit tehetett a korabeli orvos a „borbetegek” kezeléséért, arról beszéljenek a XVII. századi orvosi kézikönyvek, amelyeknek központi témája a borfogyasztás, és az abból származó betegségek. Talán nem véletlenül.

730