Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 9. szám - Pusztay János: A gyökerek (Baltikumi napló II.)

az is, hogy bizonyos eljárásainkat jogos kritika éri. Olyan időtávlatban gon­dolkozunk, amelynek vizsgálatára nincsenek kialakult módszerek. Pusztán lo­gikai úton, bizonyos már felismert nyelvfejló'dési tendenciák figyelembe véte­lével próbálkozunk annak felvázolásával, hogyan fejlődött, fejlődhetett a nyelv mint olyan, ill. hogyan alakult ki Európa, ill. a finnugorság szempontjából nem érdektelen Eszak-Eurázsia nyelvi képe. Az uráli nyelvcsalád vagy annak egyes csoportja - pl. a balti finnek - ős­történetével kapcsolatos újabb kutatási eredmények, valamint az uráli nyel­vek archaikus vonásokat leginkább megőrző szintjének, az alaktannak új vizs­gálata alapján felmerült újabb elgondolások egymásra találása eredményezte, hogy új kérdéseket tegyünk föl, ill. a régi kérdésekre új válaszokat keressünk. A hagyományos felfogás szerint ti. az uráli nyelvcsalád mintegy 6000 esztendeje bomlott föl — ez azt jelenti, hogy a mai uráli nyelvek elődjeként feltételezett, ún. uráli alapnyelvet egykor beszélt közösség ekkor szűnt meg, nagymértékű vándorlások kezdődtek, s megindult az egykor többé-kevésbé egységes nyelv divergens, azaz szétágazó fejlődése. Ennek az eredménye a hagyományosan a családfa segítségével ábrázolt uráli nyelvcsalád. Igenám, de a Finnország területén végzett régészeti kutatások mintegy 8-9 ezer esz­tendős kontinuitásra engednek következtetni, és semmi nyoma annak, hogy pl. a finnek, észtek és a többi balti finn nép elődei valamikor 2-3 ezer évvel ezelőtt vándoroltak volna jelenlegi lakóhelyükre. Az uráli nyelvek morfológiai elemzése pedig a hagyományostól eltérő csoportosításra ad alkalmat. A lé­nyeges kérdés tehát nem az, hogyan bomlott föl az uráli közösség, hanem az, hogyan alakult ki. S ez a kérdésfelvetés több ezer esztendővel tágítja ki a ku­tatás horizontját. Az uráli nyelveket beszélő népek az ún. észak-eurázsiai nyelvi övezetben (ÉNYÖV) élnek, sok más, nem uráli nyelvet beszélő néppel együtt. Az övezet­ben a mai ember, a homo sapiens sapiens közel 40 ezer esztendeje jelent meg. Erről tanúskodnak a Léna folyó torkolatától nem messze, azaz fenn a magas északon talált, az ún. djuktaj kultúraként ismert leletek. (A klimatikus viszo­nyok akkor is, később is alkalmasak lehettek az emberi életre, hiszen jó 15 ezer évvel ezelőttől kezdve időről időre újabb és újabb népcsoportok vándorol­tak ki Amerikába - a Bering-szoroson keresztül. Szibériában, ellentétben Európával kb. 24 ezer évvel ezelőttől - de valószínűleg jóval korábbi időtől - kb. 12 ezer évvel ezelőttig sem volt jégtakaró.) Az övezetben az elmúlt mintegy 40 ezer esztendőben számos népesség jelent meg, a maga valószínűleg eltérő anyagi kultúrájával és nyelvével. Ma már nehéz elképzelni, hogy ezek a nép­csoportok milyen formában és mennyire intenzíven állhatták egymással kap­csolatban, de hogy ilyen kontaktusoknak lenniük kellett, azt a régészeti kul­túrában, a mitológiában és — talán főképpen — a nyelvek szerkezetében nyil­vánvalóan meglévő egyezések igazolják. (A szinte kötelező kapcsolattartás talán legfontosabb előidézője az emberiség fejlődésében korán megjelent exo- gámia, azaz az idegen törzsből való házasodás fajfenntartó kényszere lehetett. Emellett ismeretes a gazdasági jellegű kapcsolatok egykori megléte is. (Pl. a Száján hegységtől előbb az Urálig, majd Eszak-Európának a jégtől való fel- szabadulását követően egészen Karjaiéig mutathatók ki kereskedelmi kapcso­latok - mind az árucsere fennmaradt leletegyüttese, mind pedig a lakosság génállományában meglévő közös vonások alapján. Érdekes, hogy az anyai vo­804

Next

/
Oldalképek
Tartalom