Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 9. szám - Koppány Zsolt: Mandarin a mennyben (rádióetűd)
kára. Szépségre. Művészetre. Hogy fölmutassa - ha kell naponta - az oltáriszentséget. Mert tudta: a művészet „csak” annyi, ahogy Krisztus kenyérként letette testét. Egy esztendeje, hogy Budán, egy arborétum-szépségű kertben ezt mondta: - Tudod, egy dolog fáj még most is. Hogy nem lehetett soha egy kertem. - És körülnézett, arcát a szitáló fénybe mártva. Hol a kertje? Tavasz óta „a remény / mint a szalma közt kidöntött pléh- edény.” És akkor találkozott a Szűzanyával. Medjugorjéban. Zarándoklat. A bizonyosság: Fülöp Viktor meghalt. 68 évet élt, remélt és szenvedett. Most egy ideig nem látjuk. Egy másik színpadra lépett. Újra táncol. A Mennyben. Gigászi, örökös koreográfiát, a föltámadásra... (2000 szeptember vége.) Író: Millennium van állítólag. A kereszténység kétezer éve. Meg a magyar államiság. És akkor ez a nagy magyar... se síremlék, se Magyar Örökség-díj. Nem és nem. Persze ott, ahol az élők sem nyomnak sokat a latba, mit várhatnak a halottak? (csönd) Arikám! válaszolj! Aranka Mit? Mit mondhatnék erre? Igazad van. Én mondjam meg, mit kell tenni? Akit a __ saját évfolyamtársa rúgott ki. És aki rokkantnyugdíjas? Én? Akit Szakály szürkült, Harangozó meg kegyelemdöfést adott? Író: Ne mondj semmit. De én, megírom a történetét. A vége megvan már. Fölolvasom. Jó? (nincs válasz) Akkor mondom: „... és idézted, hogy egy kert. Ebben a hatalmas kertben. A nek- ropolisz egyik hűvös, fasoros utcájában. Akiről azt írta Fáy Miklós »olyan, akihez foghatót nemhogy látni, de temetni sem fogunk a következő tíz évben«. Óvatosan fogalmazott. Tíz évet bátran lehet előre kalibrálni. A Finn Fehér Rózsa rend lovagja befejezte evilági harcát. Föl is sóhajtottak számosán. A nemcsak néző, de mindent látó őzikeszemek lezáródtak. A megváltás lovagja földi szélvitorlákkal nem harcol többé. De Cervantes mély álmából fölriad, és újra ír. (csönd) Na; mit szólsz? Arankám! Alszol? Élsz te egyáltalán? (Nincs válasz. Csak halk szuszogás.) 793
