Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 1. szám - Horkay Hörcher Ferenc: Fejezetek a huszadik század eszmetörténetéből

felületek mögött. (...) Együtt élünk valakivel, „mindent” tudunk róla, s ugyanakkor nem tudunk semmit. Egy reggel, ébredés után, egyszerre felfedezzük és látjuk a másikat, mint soha azelőtt. S mondhat és csinálhat amit akar, cselekedetei és szavai mögött mélyen és biztosan tündöklik az a valaki, akit így megismertél, mintegy felkiáltottál: „aha, hát ez vagy te!”

A világ e kényszerű kettőssége még a hazára is kiterjed. Úgy tetszik, abból is kettő van: egy politikai és egy kulturális haza. Az egyik a látható világ, a másik a láthatatlan, a titkos világ, amely azonban sokkal valóságosabb, mint a tündöklő látszat világa: „Mint mindenütt, Németországban is két haza élt egymás mellett: az, ami látszott, szivarüzletekkel, felhőkarcolókkal és pénzváltókkal s egy másik, nem kevésbé valóságos, csak nehezebben érzékelhető, a költők hazája...” A huszadik század legnagyob bajának épp az fog bizonyulni Márai olvasatában, hogy e második, láthatatlan világ egyre hátrébb szorul, egyre kevésbé megtapasztalható, egyre kevésbé számít: ,,A költők megrettenve éltek egy mindegyre barbárabb, néger-mód csiricsáré és késeket köszörülő világban...” A kultúra világa szorul háttérbe a látszatok világával szemben. Ez Márai elemzésének eleinte rejtett, később egyre nyilvánvalóbb üzenete.

De most már tényleg rá kell térnünk arra a kérdésre, mit is ért a szerző kultúrán. Úgy gondolom, a század első felének kultúrfilozófiája hatott rá, amikor a kultúrát az emberi élet egyik legfontosabb dimenziójaként kezelte. Igazából ez volt legfontosabb témája: „Egy »kultúra«? vagy amit általában annak neveznek, a hidak, ívlámpák, festmények, pénzrendszerek és verssorok, szemem előtt bomlott fel alkatrészeire...”. De milyen jelentésben használja e szót igazából? Mit keres e fiatalember tulajdonképpen, amikor Európa nagy és még nagyobb múltú városaiban bolyong? Miért válik a kultúra Odüsszeuszává vagy Don Quijotéjává? Mi az, amit veszni érez, és még időben szeretne megörökíteni?

Nem a hidak és az ívlámpák izgatják igazán. Nem a technika. Inkább a kétféle tudás, tudomány és művészet egymáshoz, s a harmadik létszférához, a gyakorlathoz fűződő viszonya izgatja. Mérnök, művész és politikus kapcsolatrendszere. Kénytelen felismerni, hogy e hármasban a művész vált legsúlytalanabbá: neki van legkisebb befolyása a dolgok menetére és a társadalom állapotára: „az európai civilizáció több és jogosabb reménykedéssel várja menekvését egy zseniális mérnöktől, élelmes politikustól, mint a beavatott írástudótól.” E vélekedés része a kortárs filozófiai vitának civilizáció és kultúra, technikai (instrumentális) tudás és (egzisztenciális) bölcsesség viszonyáról. E vita mögött pedig az a félelem húzódott meg, hogy a huszadik századi civilizáció a humán tudományoknak hátat fog fordítani - ami már előre beláthatatlan következményekkel fenyegetett.

Márai elbeszélője szerint az élet mit sem ér azon szféra jelenléte nélkül, melyet a művészetek érzékenysége képes csak nevesíteni. Mondjuk így, a szépség nélkül. A könyvből két pillanatot érdemes felidézni, amely a szépségnek az emberi egzisztenciát megrázni képes erejéről szól. Ez az életre szóló élmény egy-egy nagy múltú városhoz, Firenzéhez és Damaszkuszhoz kötődik. A leírás, amely a bergsoni filozófia alapján a pillanat világtopográfiánkat átrendező erejéről szól, stilárisan maga is nagyon erős:

„Egy reggel kinyitottam az ablaktáblákat és visszahőköltem. Olyan

81