Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 7-8. szám - Vajda Andrea: Örök élet

a lányok beszéltek. (Egyébként az egész beszélgetés során mindenkinek úgy adja vissza a szavait, ahogy azok a valóságban elhangzottak.)

Az idő múltával Mariska felcseperedett. Az elemi iskolát elvégezve a polgári következett volna, csakhogy az Kunszentmiklóson nem volt. Tíz apa összefogott, s létrehoztak egy iskolát leányaiknak. Miután ezt elvégezte, a besztercebányai felsőbb leányiskolába s kollégiumba került. Mindkét iskola emlékeit reálisan, érzékletesen tárja elénk. Az első világháborúról is beszámol nekünk. Történeteit izgatottan olvassuk, átéljük, minket is hatalmukba kerítenek az érzései, hangulatai, s kérjük: ,Mesélj még!”. Szinte együtt harcolunk a hazáért életüket áldozó katonákkal, vele írunk kedves, szeretetteli, biztató sorokat nekik. Nem volt könnyű dolguk, de ahogy csak tudtak, segíteni próbáltak a honvédeknek. Például a betegeknek rossz kalapokból készítettek papucsot a kórházba. Abban az időszakban „szívből nevetni már nagyon elfelejtettünk” — emlékszik Mariska, mert ráadásként a háború tőlük is elvett valakit: szeretett testvérbátyját, Sándort, aki szintén a harctéren esett el. Ebben a nem éppen idilli időszakban talált rá az igaz szerelemre, Vargha Tamás református lelkész személyében. Ami eleinte összekötötte őket, az nem is a lángoló érzelem, hanem inkább a kölcsönös tisztelet és bizalom volt. Gyerekként ment féijhez, pedig tanulni szeretett volna még. Legbensőbb világát is őszintén feltálja előttünk emlékezései során, így azt is megosztja velünk, hogy a nászéjszakáról semmit sem tudott, s férje is érintetlen volt még, így aznap éjjel nem történt köztük semmi. A mesét ezen a ponton befejezi, de tudjuk, házasságuk termékeny volt, hisz Magay Mariska később hét gyermeknek adott életet. Feltesszük mi is az íróval együtt a kérdést: vajon miért szakítja itt meg a történetet? „A többi már nem az én életem, hanem a miénk” - válaszolja az anya. Mindannyian reménykedve várjuk, hogy igent mond arra a kérdésre, hogy visszajön-e, s folytatja-e még, de ő sem tudja a választ. Amit csak ő ismert, s amit el akart mesélni, elmondta.

A kötet záró részében még van négy kis fejezet, amelyeket meg kell említenünk. Egyik a családfát mutatja be, s van két emlékezetből papírra vetett alaprajz a Magay-házról és a Magay-portáról. E három előtt van egy szerzői kinyilatkoztatás: V. D. utószava és bocsánatkérése. Ebben bocsánatot kér azoktól, akiket „e gyerekesen - kamaszosan őszinte, itt-ott már szégyentelenül szókimondó könyv” megbántott. „Csak azt nem engedhetem - írja -, hogy örökre elvesszen, ami maradandó érték ezekben az emlékekben.” Egyetérthetünk vele, e könyv valóságos kincstár. Találhatók benne szociológiai adatok, irodalomtörténeti utalások, s különféle műfajokat egyesít, mint a napló, életrajz, riport, vallomás. A mű nem fikcióra épül, „ezt a világot nem a szerző teremtette” - ahogy ő is írja. Ez egy kivételes asszony életszakaszának bemutatása gyerekkorától a nászéjszakájáig, melynek hátterében dokumentumértékkel ott áll a századelő magyar valósága. Magay Mariska ilyen értelemben bizonyosan örökéletű: minden, amit megélt, megőrződik e könyvben az utókor számára. Sok szép szava nem vész el, hanem nagyon is fennmarad. Vele együtt.

(Hét Krajzár Kiadó, Budapest, 2000)

744