Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 7-8. szám - Gyurácz Ferenc: Adalékok és gondolatok a népiség (populizmus) ismeretéhez
gárda, a különféle közép- és keleteurópai parasztmozgalmak, az indiai gan- dhizmus; képviselődnek sorában ott találjuk Zapatát Mexikóból, Perónt Argentínából, Vargas t Brazíliából, Beluandé t Peruból, Poujade-ot Franciaországból és Frantz Fanon-1 Afrikából - és a felsorolás korántsem teljes. Elvégre nem beszéltünk eddig a narodnyikok-ról...” Woodward felsorolását még hosszan lehetne folytatni. Hiszen — hogy két végletet említsek - a nemzetiszocialista diktátorokat ugyanúgy nevezik populistának, mint a részvételi demokráciát mintaszerűen megvalósító svájci rendszert. Egy, az amerikai ideológiákat a hetvenes években számba vevő könyv külön fejezetet szentel az akkori jobb- és baloldali populizmusoknak, hiszen - mint a szerzőpáros írja „A populizmus látens módon sok amerikai agyban ott van. Az emberek, akik csalódottnak érzik magukat, és kezdenek szembefordulni az amerikai társadalmi renddel, először valószínűleg a popu- lizmushoz fordulnak.” De élő kategória volt a populizmus a szovjet-orosz vizsgálódásokban is. Vladimir Khorosz 1984-ben, Moszkvában megjelent, angol nyelvű populizmus-monográfiája az orosz narodnyikokon kívül elsősorban a harmadik világ harmadikutas, kispolgári szocialisztikus irányzataira figyel, Perutól Madagaszkárig, mint populista áramlatokra. A történelmi időben visszatekintve Margaret Canovan az amerikai farmermozgalmat és az orosz narodnyicsesztvó-t veszi kezdőpontnak, míg mások - pl. Isaiah Berlin - Herdert, illetve a német romantikát. Akadnak, akik a populizmus első jelentkezését ennél is sokkal régebbi korban találják meg. így példáid az 1969-es londoni populizmus-vita némely részvevője, vagy a kiváló magyar filozófus, Molnár Tamás. Az ő egyik cikke szerint az „úgynevezett populista vezetők” ősei a görög és kis-ázsiai tirannuszok, Rómában pedig a Gracchus-testvérek voltak, valamint maga Julius Caesar. Molnár szerint a populizmus akkor is, azóta is az oligarchia ellen irányult, csak ez utóbbit ma talán liberális jogállamnak nevezzük. S bár az irányzat vagy a jelenség tipikus példáját a dél-amerikai junta intézményeiben leli föl, s mai európai képviselői közül Jean-Marie Le Pent és Szolzsenyicint nevezi meg, úgy véli mindazonáltal, hogy a populizmus olyan ideológiát is jelenthet, amely - úgymond - ,p közelmúlt zavarai után tisztább vizet önt a népek serlegébe”. De vajon lehetséges-e tisztább vizet önteni a populizmus fogalmának serlegébe? A jelenségek ilyen változatossága mellett meg lehet-e határozni egyáltalán, mi is az a populizmus? Lehetséges-e, érdemes-e azonos kategóriába vonni egymástól ennyire különböző jelenségeket és személyeket? Mi több: a nevetségesség kockázata nélkül lehet-e azonos törekvésekkel gyanúsítani Julius Caesart és - mondjuk — Veres Pétert? Bármennyire is nyilvánvalónak tetszik a nemleges válasz, óvakodnék annak kimondásától. Ami bizonyos, az az, hogy eddig még nem született olyan definíció, amely az összes, idetartozónak tekintett jelenségre érvényes volna, s nem született meg a populizmus átfogó elmélete sem. Pedig a definícióknak se szeri, se száma. Egyebek mellett az említett orosz kutató könyve, magyarul pedig Bozóki András és Siikösd Miklós tanulmánya mutat be ezekből egy sort. Számos kutató úgy véli, hogy a populizmus az átalakulásban lévő társadalmak jelensége, sokan a megkésett fejlődéssel és a megkésettség leküzdésére való igyekezettel hozzák kapcsolatba. Az amerikai David Apter, aki a ,fejlődő” országok majdnem minden ideológiai és politikai irányzatát populistának tartja, 736
