Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 7-8. szám - Rácz András: A magyar társadalom italozási szokásai a XVI-XVII. században
núskodnak, hogy a honfoglalók szőlőművelési és borászati ismeretek birtokában érkeztek a Kárpát-medencébe. Ibn Roszteh, más forrásmunkák szerint Ibn Daszta arab író a X. századból határozottan azt állítja, hogy a magyarok a honfoglalás előtt nemcsak állattenyésztéssel, hanem szőlőműveléssel is foglalkoztak. Az is valószínűsíthető, hogy ezek a tapasztalatok a ligetes szőlő- művelés gyakorlatából származtak. Ennek lényege, hogy egy fa körül, amelyre a szőlő felfutott, kiirtották a bozótot, tisztán tartották a tő környékét, metszették és szaporították a szőlőt. Korszakunk magyarországi bortermelő vidékeinek legkitűnőbb forrásmunkája II. Lajos özvegyének, Habsburg Mária németalföldi kormányzónak brüsszeli udvarában szolgáló humanistája: Oláh Miklós külföldieknek szánt Magyarország ismertetője. (Hungária, 1536.) Ő ekként mutatja be a Magyar Királyság középkor végi bortermelését: „Bor olyan bőségben van, hogy Magyarországnak majdnem valamennyi tája (kivéve a Tiszán innen és túl, a Várad felé eső síkságot, valamint Bács vidékét és még néhány más helyet) nemes, édes, savanyú, s két utóbbi közé eső, könnyű és közepes erejű borokat terem, de sokkal több fehéret, mint vöröset. A sört a bor bősége miatt csak az ország igen kis részén ismerik. Többször megtörténik, hogy az enyhe hőmérséklet és a kedvező évi időjárás a bor akkora mennyiségét árasztja, hogy alig akad a bor eltevéséhez elég hordó, amit én magam saját szememmel láttam Baranya vármegyében, míg Pécsett voltam. Ellenben arra kényszerülnek, hogy a másféle házi használatra készült edényeket bortárolás céljára fordítsák, és az üres hordókért borral töltött edényt adjanak ellenszolgáltatásul. A borok közül jobb és nemesebb elsősorban az, amelyik a Szerémségben, másodsorban amelyik Somogy, Baranya, Pozsony, Sopron, Eger, Borsod, Újvár, Veszprém és Zala vármegyékben, végül amelyik Erdélyben és Szlavóniában terem.” Oláh ugyan meglehetősen nagyvonalúan írja körül az általa legjobbnak minősített termőhelyeket, azonosításuk mégis egyszerű, hiszen többségüket a későbbi századokban is a történelmi Magyarország jeles borvidékei között tartották számon. A soproni és az egri eredet már akkortájt is jó ajánlólevélnek számított. Oláh „pozsonyin” minden valószínűség szerint a bazinszentgyörgy- monori, a „borsodin” talán a Miskolc és Ónod környéki, az „újvárin” a tágabb értelemben vett hegyaljai, a „veszprémin” és ,falain” alighanem a Balaton- felvidéki és a Somló-hegyi szőlőskerteket értette. Az Oláh-féle felsorolás, mint látszik, egyfajta rangsort is takar, vezető helyre téve három borvidéket: a Szerémséget, Somogyot és Baranyát. A szövegből az is kihámozható, hogy csak e három borvidék termése került bele az országos kereskedelem vérkeringésébe. Ő állítja, hogy a legfontosabb borelosztó központban, Pesten ez a három volt a legkapósabb, és azt is, hogy a somogyinak Székesfehérváron külön elosztó piaca létezett. Oláh Miklós szövegéből az is világosan kiderül, hogy akkori szőlőfajtáink többsége fehérbort adott, az egyedüli kék szőlő a vadfekete vagy csóka szőlő néven ismert és termesztett fajta volt. A XV. századtól kezdték a vörös és fehérborokat megkülönböztetni, a XVI. századi magyar „nagyasszonyok” pedig már vörösbort is küldtek ajándékba. Akkor ez még kizárólag főúri élvezetnek számított. Ami a fehérborokat illeti, a török idők előtti, vagy annak vélt legfontosabb szőlőfajtáink a következők: ágosfark, bakszem, kövidinka, cudar, 724
