Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 7-8. szám - Hatiasvili Nodar: Önérzet; A sólyom (novellák)

delőzködni. A suhancok nevetésére lett figyelmes. Még nem látta és értette, hogy mi váltotta ki nevetésüket, de teste húrként megfeszült, s rossz érzés fogta el. Ösztönösen közelebb lépett hozzájuk. Egyik társuk körül álltak, aki kezében tartotta a rajzot, s nagyokat röhögtek. Ódaérve hozzájuk Marcsika meglátta, hogy a portréra szemüveget és bajuszt rajzoltak. Kontár módon csinálták, s ez lelke mélyéig felháborította. Idegen hangon rászisszent a fiúra: - Hát te mit csinálsz?- Ami éppen jól esik. - válaszolta az nyugodtan.

Marcsika a rajz után nyúlt. A suhancok egy pillanatra megdermedtek, mintha tetten érték volna őket, de Marcsikénak nem sikerült megkaparintania a képet, mert a fiú elugrott előle, s mint aki támadójától védi jogos tulajdonát felkiáltott: - Ez az enyém, megvettem magától.- A rohadt pénzeden... - kiáltotta Marcsika, s kikelve magából a fiú képébe vágta a pénzt.

A lármás kamaszbanda elszaladt. Marcsika szégyellte felszedni a körülötte heverő pénzt. Tanácstalanul álldogált egy darabig, nagyot sóhajtott, odavánszorgott a dolgaihoz, s pakolta tovább bőröndjét. Mikor már mindent betett, s felemelte az öreg bőröndöt, egy asszony lépett hozzá, és odanyújtotta neki a földről fölszedegetett pénzt. - Nem érdemes így a szívére vennie... — mondta.- Tartsa meg. - mordult rá Marcsika ellentmondást nem tűrő hangon, s mereven a lába elé nézve elindult az unalomig ismert útvonalon, hazafelé.

Janó már otthon volt. Marcsika arcon csókolta, s lerogyott az első útjába kerülő székre, dermedten a fáradtságtól és még valamitől, amit nem akart pontosan megfogalmazni magának. Janó az asztalnál ült és írt. Elpattanó üveg hangja hallatszott. Janó összerezzent, körülnézett, de mivel semmit sem látott, egy darabig fészkelődött a székén, majd írt tovább. Marcsika nem hallott semmit, csak érezte, hogy történt valami, s mivel a szobában Janón kívül senki sem volt, arra jutott, hogy a fiú szólította. Elképzelni sem tudta, hogy az üveg, amely mosolygó arcát óvta a portól bekeretezett fiatalkori képén, nem bírta tovább és elpattant. Eljön majd az a nap, mikor véletlenül észreveszi a mosolyán végighúzódó átlós repedést. Elálmélkodik, s nem fog rá emlékezni, mikor történt. De most, anyai érzéseitől hajtva felállt, s odament egyetlen kincséhez. Föléhajolt, hogy megcsókolja, s meglátta, hogy Janó levelet ír. Meglepetten olvasni kezdte: „Kedves LEGO-SYSTEM Gyár, tessék nekem küldeni egy Lego várat. Szinte alig van játékom. Nagyon szépen kérem.”

Marcsika nem bírt tovább olvasni. Megcsókolta Janó feje búbját, s megkérdezte:- S gondolod, hogy meg fogják ezt érteni?- Hát persze. Hiszen olyan sok fordítójuk van!

689