Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 7-8. szám - Bogdán László: A gyanú
és a kisfiú, aki ő volt, kézenfogva vonszolja maga után a meglepett Horea atyát, feléje mutogat, „ott van a sátán küldötte” - mondja -, ottan rejtőzik és nem hagyja őket nyugton, el fogja ragadni hamarosan a maga birodalmába, érzi, hogy el fogja ragadni!...” A pap is az ajtó felé fordul, ámultán nézi a szélben zizegő fokhagymakoszorút, az üres ajtókeretet, „de hát nincsen ott senki, Nicolae!”, suttogja és Spiridon már meg se lepődik azon, hogy a kövér, izgalmában verítékező öregember sem látja őt. A pap most hangosan kezd imádkozni, veti a kereszteket, hányja feléje is, s a fokhagymakoszorú úgy zörög közben az ajtó fölött, mintha csontvázak vonulnának át a parasztudvaron, s félő, hogy hamarosan szét is esik, s szertegurulnak a zöld fűben a vi- gasztalóan fehér apró fokhagymák, megülnek a papsajton, s akkor, ha tényleg eljön Drakula, már nem lesz aminek visszatartania. Csillapítóan int a kántáló pap, az imádkozó térdenálló kisfiú és a sírdogáló öregasszony felé, de azonnal rájön felesleges, hiszen sem az atya, sem a nagyanyja nem látják és nem is hallják őt, a kisfiú viszont, aki egykor volt, láthatólag már-már eszét veszíti a félelemtől, miközben egyfolytában feléje mutogatva sikoltozik. Erősödik a szél, az örvény felkapja az udvart, a roskatag házat, a kerekes kutat, a kaput, a kerítést, a kertet, az egres- és ribizkebokrokat; a paradicsomok és a saláták kerengve tűnnek el a hatalmas légörvényben, csak a tehetetlen fokhagymakoszorú inog a levegőben, ő az utolsó harcos, aztán tétován egyesül szoba-béli, az ikon alá akasztott, de most már elszabaduló társával, s úgy inognak ő heves és szaggató fájdalomtól elgyötört feje fölött, mint két egymásracsúszó glória, egy pillanatra megvillan előtte a megfeszített szánakozó tekintete is, de az ikon is elszáll, sötétedik, a pap is láthatólag megrémül, magas fejhangon imádkozik, miközben a rettegéstől már elaléló kisfiú nagyanyja kötényébe fúrja a fejét, már sikoltozni sincsen ereje, az öregasszony látja meg először a sötétség fejedelmét: Drakula a ház helyén áll, a leomló falak között, fekete köpönyege mint óriásmadár szárnya lobog az örvényben, egy pillanatra unottan pillant a papra, az öregasszonyra és a gyermekre, legyint, a legyintés őket is fölkapja a levegőbe s sodorja egyre távolabb, már csak három pont villog a szürkületben, három aprócska, pulzáló pont, voltak nincsenek, egymás után hunynak ki, ő tudja, hogy nem tehet semmit, a pillanat, amelyet hosszú évtizedek óta rettegve várt, elérkezett! szembefordul Draku- lával, „már vártalak” - mondja szilárd hangon s tekintete a vámpírkirály merev, pillátlan, fekete szemébe mélyed, elvész a lilás, bordó, sötétkék, vörös lángörvényben, érzi, hogy valami tehetetlen erő ragadja fel és röpíti egy feneketlen kút mélye felé, de már nem fél, nevetni kezd, egyre erősebben, el- lenállhatatlanabbul nevet ő is, s hirtelen egy mezőn találja magát, a pocsolyában tétován villan meg a napkorong és a szép Nóra, az alvilág hercegnője, cipő nélkül, szakadt harisnyában, félmeztelenül imbolyog feléje a mezőn s Gelu idétlenül vihogva, talán hogy gyorsabb mozgásra ösztökélje kétszer is a levegőbe lő; a nő máris eléje térdel, nadrágját bontogatja, „ne”, sikoltja ő iszonyodva, mire Rodica nővér, mert megmagyarázhatatlan módon ő is itt van, végigsimít az arcán és tánclépésekkel hátrál néhány lépést s egy csak általa hallott zene tébolyító dallamára vetkőzni kezd, először csak cipőit rúgja le a lábáról, báli cipők szállnak a levegőben, kelet felé, majd fehér köpenyéből bújik ki, melltartót nem visel, ki tudja hol és mikor tanult, de hihetetlenül átélt s őt már-már az eszmélete elvesztéséig felizgató mozdulatokkal bújik ki fekete 662
