Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 7-8. szám - Bogdán László: A gyanú
rivel” kísérőmondattal s más hasonló népi bölcsességekkel örvendeztette meg s nyomorúságos szállása ablakát kitárta, hogy magához téríthesse őt a friss levegő s néhány kortyot is mindég beleerőszakolt a szolgálati üvegéből, a zilahi cujka íze még az ínyén, illatát is érzi, borzong. Hellyel kínálja a nyomozókat s amikor a vonakodva távozó doktornő mögött végre becsukódik az ajtó, kérdőn pillant a köpcös nyomozóra. „Ismerte a hölgyet?” „Melyik hölgyet? „Evelin kisasszonyt, természetesen, hiszen az ő halálának az ügyében nyomozunk.” „Persze, hogy ismertem. Ez nem olyan nagy kórház. Mindenki ismeri a másikat.” „Mennyire közelről ismerte?” „Nézze...” „Dan Barbu, milicistaszázados, szolgálatjára!” „Kapitány elvtárs, nincs értelme fogócskázni, maga is tudja jól, hogy én ki vagyok és mivel tudja, utánanézett az ügynek, az én ügyemnek is, bizonyára amíg aludtam - feltételezheti, hogy már vettem részt az elmúlt három évtizedben a belügynél töltött szolgálati időm alatt néhány ezer kihallgatáson, úgyhogy higgye el, semmi értelme ostoba keresztkérdésekkel zaklatnia, tudja azt is nagyon jól, hogy ismertem szegény Evelint, bizonyára nem töltötte hiába isten drága idejét s már kihallgatta a személyzetet is s megmondták magának, hogy a meggyilkolt személlyel igen-igen szoros, mondhatni intim kapcsolatban állottam, a szeretőm volt ugyanis. Mire kíváncsi még?” ,bocsásson meg őrnagy elvtárs, óvatosan figyelmeztetem csupán rá, hogy az istenért ne vegye kioktatásnak, de én vezetem a kihallgatást s ön a kihallgatandó, sőt megkockáztathatjuk, sokak, természetesen az itteni civilek által a gyilkossággal in concreto gyanúsított személy is, úgyhogy...” „Térjen a tárgyra, kapitány elvtárs. Mire kíváncsi?” „Kihallgatták a két nővért, az éjszakai portást, beszélgettek a tegnap hiányzó főnővérrel is, aki nem tudott az önök kapcsolatáról, megjegyzem a doktor elvtársnő sem tudott.” „Nem vertük nagy dobra. Gondolom nem erre kíváncsi.” „Tanulmányoztuk az ön dossziéját is, a betegségét, a kórlapját. Önnek, őrnagy elvtárs, már ne is haragudjon meg egy laikus fakabát bátortalan megjegyzéséért, de tényleg egészen különleges kényszerképzete van. Azt állítja, hogy Önnek állandóan megjelenik Drakula vámpír, sőt azt is, hogy Ön tulajdonképpen teljesen azonos ezzel a filmhőssel, ezzel a mesefigurával, a vámpírok királyával, aki közismerten úgy ölte meg áldozatait, hogy átharapta torkukat, vagy torkukba harapva szívta ki a vérüket.” „Mondottam már, hogy ne zaklassák a betegemet” - jelenik meg az ajtóban a felháborodott doktornő. „De kérem, igazgató elvtársnő!...” „Maga úgy beszél az őrnagy elvtárs betegségéről, mintha az őrnagy elvtárs nem is lenne beteg, hanem magával trécselne és kvaterkázna egy kocsmában.” „Csupán egyetlen kérdésem lenne, kapitány. Mikor húz már el a francba?” Spiridon felemelkedik, köröz a szobában, a székről komoran figyelő köpcös zsaru körül és elképed egy pillanatra azon is, hogy mennyire meg van illetődve 657
