Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 7-8. szám - Szappanos Gábor: Jancsi bácsi
tetést mög eltörülték az országba, a gyilkosok mög csak gyünnek ki a börtön- bül, oszt újra gyilkolnak! Ha mög nem ezt mutasztják, akkó nők mutogatják a pucér valagukat, csak vóna az én lyányom, uat kapna tűlem, hogy leszállna a feje! A minap mög késő éjjel mit látok? Soká fönn köllött maradnunk, mer vártuk az unokánkat Pestrül, oszt nem gyütt mög időbe, csak később, mer elakadt a kocsija a hóba. Mán épp szóltam az asszonynak, hogy „Hee, Julis, feküdjünk, mer holnap korán köll kelni, majd csak möggyün, oszt zörget az ablakon”, a tévé még ugatott akkó, oszt odapillantok, hát egy hörtelenszőke fehérnép ustorral csépöl egy nyakkendős, snájdig férfiembört, akin fölül má csak a nyakkendő vót, möglazítva, alul mög csak egy gatya, oszt a nőn igön- igön hosszú, fenyös fekete, magas sarkú csizma, majdnem eltakarta az egész lába szárát neki, de azér majdnem az egész picsája kinn vót, mer valami uan ruha vót rajta, hogy alig takart belüle valamit, oszt mondom, üti-veri az em- bört, az a marha mög csak tűri békessséggel, még kérte is, hogy üssék... No oszt amikó má hurkák nyőttek az embör hátán mög a valagán, akkó ölelköztek a szégyöntelenök, de akkó mink má fújtuk el a lámpát, oszt eltöttük magunkat másnapra az asszonnyal. Hogy a nagy jódógukba nem tudják, micsinájjanak! Csak gyünne le az a feketecsizmás fehérnép ide, Badódra augusztusba, majd én mögtanítanám dógozni, kapálhatná a kukoricát a kánikullába a napszámosokkal, oszt érözhetné, milyen az, amikó porzik a kukorica, és hogyan csípi az embör verejtékös hátát, oszt ha nem tetszene a cafatnak, akkorát vágnék rá ustorral arra a fehér hátára, hogy ott maradna, az anyja szajha úristenit!... Majd mögtunná, milyen parasztnak lönni!- Jancsi bátyám, ne haragudjon, de három perc múlva itt a vonatja, most már tényleg mondhatná a petőfis történetet.- Jól van, öcsém, nem haraguszok én, no hát az úgy vót, hogy eztet a történetöt én az üköregapámtul hallottam, amikó én még igön kicsi legénke vótam, ű mög má igön öreg embör. U mög az apjátul hallotta, avval esött mög a dolog. A Sándor ippeg versöt írt a szobájába, oszt hallja ám, hogy valami neszöz az ajtónál. Fölkelt, odamönt az ajtóhoz, oszt kinyitotta. A küszöbön egy négy-ötévesforma embörkét pillantott mög, aki barátságosan mosolygott rája. A Sándor látásbul ösmerte, tudta, hogy azé az asszonyé, aki takaríttani szokott nálla. Mögkérdözte tűle, miér gyütt, mit akar. Erre a gyerök betipög a szobába, oszt aszongya, „Aszittem, nincsen itthol senki. A bácsi micsinál itten?”, kérdözi. „Üres papírokra versüket írok”, válaszolja a Sándor. A gyerök nízelődik, rámutaszt egy ládára, oszt aszongya: „Abba is uan papírosok vannak?” „Honnan tudod te aztat, fiacskám?”, érdöklődik a Sándor. „Hát onnan, hogy idösanyám vött ki belűle, idösapám mög beletötte a szalonnát, mikó röggel mönt ki dógozni a mezőre. Egyet el is olvasott, és aztat a versöt tudom is!” „No, ha tudod, hát mondd el!”, biztatta a szépapámat a Sándor. A szépapám nem is kérette magát, má mondta is: „Öreg már a szélmalom, Fiatal molnárja Megnézi a garaton, Van-e még búzája. 648
