Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 1. szám - Szepesi Attila: Gyertyatáncosnők
SZEPESI ATTILA Gyertyatáncosnők Emil Hansen, a német expresszionista festő Noldéban, egy nem túl jelentékeny Észak-Schleswig-Holsteini falucskában született 1867-ben. A településnek túl azon, hogy a művész itt látta meg a napvilágot, egyéb nevezetessége nincsen. Mondhatnánk hát, visszájára fordítva a szót, nem a mester született meg Noldéban, hanem Nolde, a jellegtelen falu Emil Hansenben. Ezt a kifacsart gondolatot a festő annyiban magáévá is tette, hogy polgári nevét a századforduló idején elhagyta és a műveit ettől fogva Nőidéként szignálta. A táj, mely egész életére átitatta nyugtalan szélzúgásával, vihar-tépte fáival, dűnéivel és szeszélyes vizeivel, a tenger fennhatósága alatt áll. A festő szülei fríz parasztok. Sokszor megfestette a csúcsos fedelű házakat, melyek parányi ablakán alig világít be a napfény. A kerteket, ahol a kövekkel plánták viaskodnak. A patakok és mocsarak szabdalta réteket, ahol lovak bóklásznak a ködben. A tengerparti szirteket, ahol sirályok rikoltoznak, és ahol az örökös hullámverésben nem tudható, mettől meddig terjed a víz és mettől meddig a szárazföld fennhatósága. Az élet itt elemi. A táj az erősebb valóság visszfényében áll. Ez az erősebb valóság időn kívüli. Futó korok szentimentalizmusa és ragályos civilizátordühe nem érintheti. A növényi burjánzás sodró erejű. A plánták küzdelmében pedig az ember, ha szubtilis lélek él benne, magára ismerhet. Itt minden sarkítottabb, mint másutt. Az élet robusztusán kőszerű, ám egyúttal törékeny és sebezhető is. Benne, jelképesen szólva, a kőszerű szellem és lélek a pillanatban éli meg mindazt, amit a vizek és szelek rombolta bércek az évezredek során. A halál közelsége mindennapos. A civilizáció messze van, talán nem is tudható, hogy létezik-e egyáltalán. És nemcsak azért oly távoli, mert kétes értékű és hitelű áldásaival még nem ért el idáig, hanem mert ez a táj és a benne élő ember idegen tőle. Darabos és elemi. E dűnéknek és a dűnéken élő cserjéknek és kóróknak az anyagából való. A sirályok rikoltásából, a szirtek málló és kemény anyagából, meg a tenger ezüst vizeiből. És mehet bárhová, verőfényes déli vidékekre, a karaktere vele marad. Az a biztos és illúziótlan pillantás, ahogy a tájon végigtekint. Nolde - kicsit Van Gogh-hoz hasonlóan - olyan művész, aki - mint a veres hollandusról írta egykor valaki - „önmaga útjában áll”. Testi valója már-már akadálya szelleme kiteljesülésének. Morózus, magának való szellem, akit minden közösségi mozzanat kizökkent nehezen kiharcolt és labilis benső harmóniájából. Látszólag passzív. Am ez a visszahúzódottság a teremtő lélek sajátja. Dinamikusnak kell lennie annak, aki önmagával nem egészen azonos: hasadt lelkében kettős én lakik. Nolde számára mindenféle társas össze70
