Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 6. szám - Műmelléklet
A festő lírája „Elméje fényével az egekbe tört” Li Taj-po Nádler István a 2001. év Kossuth-díjas festőművésze. Akik ismerik munkáit, nem lepődtek meg az állami elismerésen, legföljebb azon, hogy csak most. A mi szemünkben évtizedek óta, de legalább negyed százada, egy európai szemmel mérve is jelentékeny életmű birtokosa, olyan művész, aki a korszerű törekvésekkel minden vonatkozásban egyenrangú műveket mutat föl, eseményszámba menő kiállításai ugyanakkor rendre meglepetést okoznak újszerűségükkel. Nem lesz ez másként a júniusban nyíló műcsarnoki kiállításán sem: egységesen nagyméretű új festményei is bemutatásra kerülnek. Nádiért az 1968-as Iparterv-generációba szokták sorolni; azon a csoportos kiállításon vonultak föl együtt azok az alkotói pályára lendült művészek, akik megelégelték mind a kulturális politika szűkös dimenzióiban vergődő alkotói lehetőségeket, mind pedig a posztimpresszionista (posztnagybányai?) akadémizmusba merevedett művészek rutinériáit, és hozzáláttak a magyar művészet fölzárkóztatásához az aktuális egyetemes tendenciák irányába. Különös dolog, hogy ez azt is jelenti, újra kellett értékelniük a magyar klasszikus avantgárd hagyományait, hiszen legjobb pillanataiban művészetünk nem mutatott fáziskésést. Azok a kötelező formációk, amelyek a mindenkori látvány valóságához nyűgözték a magyar festészetet és szobrászatot, egyszerűen kizárták, hogy az alkotók a művészet legújabb szellemi kalandjaihoz csatlakozzanak, az elvonatkoztatás legkülönbözőbb változataival élhessenek, absztrakt formákkal építkezzenek. Nádler történetesen mind a geometrikus, mind pedig a líraibb, gesztusszerűbb formákkal kerül bensőséges kapcsolatba, és itt a bensőséges jelző már csak amiatt is megállja helyét, mivel ehhez a színjelentés pontos ismerete járul, nevezetesen az, amit akár a színek érzelmi jelentőségének (értsd: jelentésének) nevezhetnénk. Több, mint harminc esztendő telt el az említett Iparterv-kiállítás óta. Szükségképpen változott ez alatt az idő alatt Nádler festészete. Ugyanakkor mindmáig úgy tekinthetjük, hogy a három alkotói mozzanat, ha tetszik eszköz, amely már harminc esztendős korában jellemezte, szembeötlően fontos maradt számára. „Legszabadabb” korszakában, még a transzavantgarde hangsúlyozott gesztusfestészete idején is, valamiféle jelzésképpen fölsejlik a geometria fegyelmező intése, a karakterosabb formálás mindenkori esélye, a szín pedig - úgy tetszik - elementáris erejűvé válik. Úgy gondolom, ez mindenképpen következik Nádler lírai alkatából, és nyugodtan elmondhatjuk, legrigorózusabb geometrizáló munkáiban is érvényre jut - éppen a színek által - ez a líraiság. Mindenkori líraisága azonban nem akadálya annak, hogy festészete fölteljék olyasféle metafizikai tartalmakkal, amelyek már-már hatalmas, a nézőt mindenképpen magukhoz láncoló meditációs táblákká is alakítják képeit - hordozva az
