Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 6. szám - Simon Róbert: Világirodalom - nemzeti irodalom - irodalom

hajdani kultúra néhány túlélő híve számára). Ezek közé tartoznak az olyan problémák, hogy mi is az irodalom (különösen Keleten), mi a világirodalom (mindkettőt helyesebb többes számban használni), hogyan módosulnak e fogalmak a történelmi mozgás során; vajon a nemzeti irodalmak kialakulása mennyire segítette vagy hátráltatta a világirodalom kiszélesedését és a korábban nem ismert értékek integrálását; miféle szempontok (esztétikai, kulturális, politikai, etnikai, stb.) működnek közre a korábban nem ismert irodalmak, munkák elfogadása vagy elhárítása során? Végül, de nem utolsó sorban az egyes irodalmaknak a virtuális világirodalomban elfoglalt helyi értékét mennyire határozza meg az előbbi, nagyonis jellegzetes kultúraspecifikus jellege, amely a más kultúrákkal való érintkezés során nagyon nehezen nyílik meg, s ilyenkor előfordulhat, hogy nem azok az alkotások mennek ár a szűrőn, amelyeket az adott kultúra hordozói a legtöbbre tartanak, hanem kevéssé értékelt művek (az arab irodalom esetében pl. éppen nem a klasszikus költészet vagy a műpróza hírhedt műfaja, a maqäma lett a világirodalom része, hanem az arab magaskultúrától mélyen lenézett és soha el nem fogadott Ezeregyéjszaka). Végül - vagy talán elsősorban - alapvető probléma a különböző kultúrák érintkezése során az, hogy az egyes kultúrák a .másságot” úgyszólván soha nem a maga eredeti üzenete, formája (hegeli terminussal: „magáértvaló- sága”) szerint veszik át, hanem a maguk szűrőjén keresztül módosítják, vagyis a „másértvalóság” jegyében azt néha a felismerhetetlenségig átváltoztatják. Ezt a folyamatot Edward Fitzgerald, Omar Khajjám angol felfedezője és „európaizálója” ugyancsak méltánylandó öniróniával nevezte „transmogrifica- tion”-nak.

Ha megnézzük először az irodalom tartományát, a zavarbaejtően sok használat közül („szakirodalom”, „szennyirodalom”, „lektűr-irodalom”, stb.) három mai fogalomhasználattal érdemes foglalkozni. Az első minden irodalmi termék összességét jelöli, amely a visszakövetkeztethető történelmi múlt során írásban vagy szóban az ember társadalmi reprodukciója okaként, kísérőjelenségeként és következményeként objektiválódott, s ennek során még az sem lényeges, hogy az ekképpen irodalminak tekintett alkotás megjelent-e nyomtatásban. Ez a legtágabb jelentéstartomány, amely az első munkadaloktól, az egyiptomi piramisszövegektől, s Dareiosz és Xerxész felirataitól kezdve az antik irodalmon át a posztmodern diszkurzusokig mindent magában foglal. Az egyes kultúrákon belül fellelhető ,4rodalom”-szó tanulságosan világítja meg e fogalomkör forrásvidékét. Az európai kultúrák nagy részében használatos szó, tudjuk, a latin litteratura-ra megy vissza, aminek a gyökere a „betű” jelentésű littera. Quintilianustól tudjuk, hogy a latin litteratura a görög grammatiké fordítása volt, vagyis az írás és az olvasás ismeretét jelentette. A klasszikus felfogás tehát e fogalomkörből kiemelte az írott szöveget, noha azt általában valami tágabb valami részének tekintették csak, hiszen pl. Cicero Caesarról szólva a litterarurát a jóízlés, biztos emlékezet és állhatatosság között említi, vagyis egyfajta (irodalmi) kultúrát jelentett. Csak az i. sz. II. évszázadtól kezdve (egy Tertullianus és Cassianus) tekintik a litteraturát írott szövegek összességének — ám ők már szembe is állítják azt, mint pogány szövegeket a scriptura-val, a keresztény írásokkal. A keresztény szemléletből következően a litteratura terminus több mint másfélezer évig eltűnik, s csak a XVII. század végén és a XVIII. században bukkan ismét föl, mégpedig először nem az iro562