Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 6. szám - Gyürki Katalin: A bűn és megítélése Dosztojevszkij művészetében

hanem úgy, mintha ő is gyilkos lenne, és ismerné, végigjárta volna ugyanazt az elvi és gyakorlati utat, amit a főhős. Másrészt Mikolka alakja, aki - amint arra Fejér Adám is utal — spirituális kérdéseit a hagyományos tekintélyek kikapcsolásával, önállóan kívánja rendezni”13, azaz úgy tekinti bűnösnek magát, hogy ezt az ítéletet nem a társadalom, hanem az ő lelkiismerete hozta.*

Azonban a társadalomtól, ha egyéni ítélete, lelkiismereti bíráskodása miatt el is szakad a magát a rendkívüliek közé soroló személy, ha bűnösségének eldöntéséhez nincs is szüksége a társadalomra, paradox módon mégsem tagadhatja meg azt a társadalmat, amely körülveszi. Hiszen saját tettének megítélésén kívül még valamiben — legalábbis úgy érzi - joga van dönteni: mégpedig abban, hogy tette hasznos-e a társadalom számára, vagy sem. Hiszen Dosztojevszkij már a XIX. század második felében megfogalmazta szép- irodalmi művein keresztül azt a Dürkheim által a XX. században kifejtett tételt, hogy bizonyos esetekben ,p bűn szükségszerű. Elválaszthatatlan a társadalmi lét alapvető körülményeitől, de épp ezáltal hasznos is, mert azok a körülmények, amelyekkel a bűn összefügg, nélkülözhetetlenek az erkölcs és a jog normális fejlődése szempontjából.”14 S ebben az összefüggésben mutatott rá Dosztojevszkij arra is, hogy „ahhoz, hogy a tulajdon százada meghaladásáról álmodozó idealista eredetisége megnyilvánulhasson, a saját korától elmaradt bűnöző személyiségének is szabad utat kell kapnia. Az egyik a másik nélkül elképzelhetetlen.”15

A Bűn és bűnhődésben ugyanis ez a kettő együtt van jelen Raszkolnyikov alakjában. Raszkolnyikov a barbár módszert, a baltacsapást választja idealista eredetiségének megvalósításához, ahhoz, hogy önmaga előtt bizonyítsa rendkívüliségét, illetve ahhoz, hogy egy ember meggyilkolásával az emberiség jólétét biztosítsa. S ennek a kettőnek az egyesülése miatt azt figyelhetjük meg, hogy amíg a cikkekben — amint arra korábban utaltam - a bűnös nem hőssé, hanem áldozattá, a környezeti tényezők, a beteges lelkiállapot áldozatává válik, és az áldozatot fogják - életben maradása miatt - hősnek tartani**, addig a Bűn és bűnhődésben ez pontosan fordítva jelentkezik: a bűnössé vált Raszkolnyikov lesz hőssé, elvével, eszméjével ő kerül a középpontba, az áldozat szerepe pedig nemcsak hogy nem alakul át hősiessé, de teljesen a háttérbe marad. Csak addig érdemes foglalkozni vele, amíg kiderül, hogy a megvalósításra váró eszmében milyen szerepet szánt neki a hős.

S ebben az összefüggésben vizsgálnám felül, fordítanám meg azt a Sesztov által már más szempontból körbejárt kérdést, hogy „Hogy is van ez? A legtehetségesebbek, a legerősebbek, a rendkívüli emberek gyilkosok, tolvajok, gyújtogatok, rablók lennének?”16 Ugyanis véleményem szerint a gyilkosok, tolvajok, rablók valóban lehetnek rendkívüliek, de csak akkor, ha barbár tét* A társadalmi bíráskodás kiiktatásának nehézségét jelzi, hogy végül is a szerző ennek teljes elutasítását majd csak utolsó nagyregényében, A Karamazov testvérekben valósította meg, ahol Mitya Karamazov perében leleplezi az állami törvény hazug, ellentmondásokkal telített voltát.

** Itt utalnék ismét a Kairova-ügyre, amelyben mindenki, még Dosztojevszkij is az áldozatot, Veli- kanovát, akit Kairova meg akart ölni, hősnek kiáltja ki. Hiszen Velikanova át- és túlélte azt a rettenetes éjszakát, amikor vetélytársnője, férje szeretője meg akarta ölni, és már a nyakán érezte Kairova borotváját. „Tudják, milyen a halálfélelem? Aki nem volt még a halál közelében, annak ezt nehéz megérteni.” - írja Dosztojevszkij azt üggyel kapcsolatban. (Lásd: Polnoje szobranyije szocsinenyij, tóm 23., c. 18) Azonban Velikanova, átélve mindezt a gyötrődést, mintha mi sem történt volna, két hét múlva már ismét a színpadon szerepelt, képes volt folytatni művészi pályafutását.

540