Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 5. szám - Bodor Béla: opus magnum, avagy a legkövérebb láncszem
akaratosan, truccolva, az Internationálét, lágyan, édesen, nyújtózva, mintha egy keringó't.)” (A záró pont, illetve a bezáró zárójel, ahogy erről már volt szó, abnormálisán nagy.) A két szöveg(ecs- ke) egymás mellett állása azt az eljárást dokumentálja, ami az egész regény módszertani alapja: megnevezünk egy alaptörténetet (nem, illetve csak vázlatosan mondjuk el, az értőnek elég, az értetlennek több is kevés), azután rontott változatban felülírjuk, és hiány(oka)t hagyunk benne, amit az olvasó ki(be)tölt. Ez azonban, ahogy a szövegben haladunk, evidenciává válik, módszertani rögzítése felesleges. A magam tapasztalata alapján úgy gondolom, hogy ebből maga a vakság mint motívum az, ami megmarad. Ezért a 103. résznél, 50 oldallal később, amikor az Oidipusz- történet családi anekdotává átdolgozott változatát olvassuk („Naná: édesapámat, nagyapám, Csákvár örökös urának fiát még csecsemőkorában elzavarták a kastélyból, mert egy jós, a falu jósa aratás közben azt mondotta nagyapámnak, hogy a jövendő gyermek (apám) leend az ő gyilkosa...”), a történetet záró mozzanat, a vakság már ismertként előlegeződik. Ez a halvány emlék (64 epizód rakódik rá addigra) színezi az olvasói attitűdöt. Önmagában a kétflekkes Oidipusz- parafrázis gyenge vicc maradna. Éppen a büntetés megelőlegezettségének halvány emléke kölcsönöz neki esztétikai többletet. A második minta a 132.: JÉdesapám a XVIII. században a vallást, a XIX. században az Istent, a XX. században az embert ölte meg.” A bombasztikus frázis, melyben az alanyt édesapámra cseréltük, arról árulkodik, hogy mennyire tartalmatlanok az efféle aforizmák. (Minden bölcs mondás ostobaság. Ez egy bölcs mondás.) Szinte bármilyen elvont fogalom állhatna az alany helyén. (Racionalizmus. Pragmatizmus. Gyűlölet. Szeretet. Politikai öntudatosodás. Szociális érzékenység. Liberalizmus. Kapitalizmus. Konzervativizmus. Nihilizmus. Peronoszpóra. Bármi.) A jelenségnek az az oka, hogy az állítás helytelen: a vallás, az Isten és az ember ontológiai státusában az említett időpontokban nem állt be változás. Rendben van; de mire megyünk ezzel a megállapítással a regényolvasás közben? Valójában a hit, Isten, a vallás és az ember kapcsolata a regény szövegében számos hosszabb-rövidebb szerzői/narrátori eszmefuttatás tárgyát képezi. (57. p., 58., 82. 140. 144., 145., 232-33., 314., 315., 357., 689., stb.) Ezek rendszerint megnyugtató befejezéshez nem vezető vívódások, nagyon helyesen, hiszen ezek tipikusan olyan kérdések, melyek rágódásoknak a természetére világít rá. Ehhez tartozik az a pozicionális jelentésbeli többlet is, hogy a 132. rész egyben egy szövegegység záródarabja, tehát helyzetéből adódóan hangsúlyos. Ugyanakkor az ember nemigen kötheti semmihez, a korábbi „bekezdések” gondolatilag sokkal árnyaltabbak, mélyebbek, tehát mélyebb hatást tesznek az olvasóra. így a 131., tehát eggyel előbbi, ami egy példabeszéd parafrázisa, mélyebben beíródik az emlékezetünkbe, jtdesapám”, a látszólag omnipotens általános lény azonban ugyanúgy semmit sem tett, illetve ugyanúgy tette a semmit, miként a neve helyén korábban állt alany (racionalizmus, pragmatizmus, stb.). Az aforizma semmitmondósága mintegy hídként köti össze az általános alanyt és édesapámat, megosztva köztük hatásuk semmisségét. A harmadik legyen a 171.: édesapám - mint ember - ha csókolózik, most független, hogy Lipót császár vagy Kádár János, harminckilenc (darab) izmot vesz igénybe, ennyi dolgozik, és százötven kalóriát éget el eközben. Ha nem szerelmes. Ha szerelmes: hujjuj!” Ezt a közleményt nagyjából éves rendszerességgel hallom idézni uborkaszezon idején, általában német napilapokból. Hadd tegyek mellé egy, az 1980-as évek elején fogalmazott mondatot egy szociográfiából, (a vezérigazgatóról van szó:) JXem látták, hogy akár csak megölelte volna a feleségét, de még szovjet vendégeit sem.” (Pünkösti Árpád: Pofa bel, megj. 1988.) A hatalmi erotika eltéveszthetetlenül a szocializmus, és a szláv, orosz lélek jellemzője. Lipót császár bevonása ebbe a kis szocreál pornográfiába a lehető legbizarrabb gondolat, játékos, komolytalan, de az olvasatban nyomot hagyó ötlet. Berniem az emlékezetes Brezsnyev—Honecker fotó emlékét idézte fel, de ez persze életkortól függ. Olyan elbizonytalanító effektus tehát, amely a hatalom egykor és nemrégi gyakorlóinak arcvonásait mossa össze, anélkül, hogy megengedné ennek a gesztusnak a komolyan vételét. Aligha nélkülözhetnénk a mű egészének olvasói újraalkotásakor. 13 Bevezetés a szépirodalomba, 1986, 324. p. 14 701. p. 15 625. p. 16 Nem szokás emlegetni, ezért is idézem az Esterházy világával mély rokonságot tartott Petri György ideillő mondatát: „...a szépség fűszere és forrása - a hiba”. (Mosoly, Amíg lehet, 1999, 83. p.) ........................... , , 1 7 Esterházy olvasásához persze nincs szükség kiegészítő olvasmányokra, mégis megertes- beli többletet ad, ha beleolvasunk Odescalchi Eugenie: Egy hercegnő emlékezik című memoárjába, Pallavicini-Andrássy Borbála kitelepítési és 1956-os naplójába. Károlyi Mihály és felesége em466
